Az álarc lehull
Hülye egy elfoglaltság újságírónak lenni: ha a hazai zsurnaliszta nem óhajt az Obersovszky-féle, Schmitt-díjjal kitüntetett „Nemzeti Álákérdező Médiatársasághoz” tartozni és van olyan arcátlan, hogy mer kellemetlen kérdéseket feltenni az épp’ regnáló rend tagjainak, vagy nem fogad el tőlük ténynek füllentéseket, csúsztatásokat, akkor a rend által felügyelt orgánumoktól rövid úton kipenderítik vagy ha nem oda tartozik, akkor más úton igyekeznek gátolni a munkáját; ha pedig a zsurnalisztának van egy kis esze a szakmához, összefüggéseket lát, gondolatokat ébreszt és közöl, uram bocsá’ olykor beletenyerel az új nemesség disznóságaiba és ezzel együtt pedzegeti az igazságot is, akkor azonnal a kiváltságosok és kapcsolt részeinek közellenségévé válik.
Volt szerencsém mindkét helyzetet megtapasztalni.
Pár évvel ezelőtt akadt néhány ember, akik előszeretettel keresték a társaságomat, szívesen vették, ha néhány sort vagy éppen egy bő lére eresztett – de nem ajnározó – cikket írok róluk. Mert általam (is) lehetett szerepelni a széles nagyközönség előtt. Nekem ezzel semmi gondom nem volt: én tettem a dolgom (hírt közöltem), azzal meg nem foglalkoztam, hogy nekik valóságos lelki orgazmust jelentett – és jelent ma is – önmagukat viszontlátni egy-egy médiumban. Piti, alávaló jelenségnek tartottam mindig is az önimádatot.
Ó, aztán fordult a kocka. A dörgölőzők egyike valószínűleg rájött, hogy velem nem lehet megetetni a maszlagot, vagyis a bűvészmutatvány helyetti valós tények közlésével hosszú távon koptathatom a fénylő glóriáját, és miután az első apró, ámde pofátlan csúsztatása általam kiderült, szinte ellenség lettem a számára. Ki tudja: szabadidejében lehet, hogy Raffai-arcképes vudu-babát szurkál… Jellemét jól jelzi: két-három éve még széles mosollyal és előre nyújtott kézzel üdvözölt, ha találkoztunk, ma vagy elfordítja a fejét mintha nem is látna, ha véletlenül ugyanarra a helyre tévedünk, vagy csak egy apró fejbiccentéssel jelez, ha már tényleg elkerülhetetlen a (szem)kontaktus. Félreértés ne essék: én nem igénylem senkinek a kézfogását, köszöntését, vállveregetését, de még látszatbarátságát vagy -haverságát sem, megvagyok főúri kegy nélkül. Amúgy sem szeretem, ha valaki azt hiszi: azért, mert ideig-óráig betölt valamilyen funkciót, azonnal más társadalmi kasztba kerül.
Egy másik, az előbb említett személyhez – a kifejezés átvitt és szó szerinti értelmében is – szervesen illeszkedő pöffeszkedő ugyanezt a módit követte. Olykor nagyívű terveit, nélkülözhetetlenségét általam hangoztatta, hogy így gyakoroljon nyomást a korábbi uraságra és az általa – érdekből – igencsak szeretett mostanira is; tudtam, mire megy ki a játék, de nem foglalkoztam ezzel sem. Ha neki ez így volt jó, hát lelke rajta. Nekem egy-egy hír csak pár száz karakter volt egy papíron, neki a papírlap volt a fegyver.
Aztán róla is kiderült: messze nem olyan makulátlan, jó hírű és köztiszteletben álló, mint amilyennek láttatni akarja magát. Középszerű vándorkomédiásokat idézve bravúros trükkel eddig mindig minden csúnyaságot jól eltitkolt, a saját nagyszerűségét meg hihetően adta el. De van olyan helyzet, amikor már repedezik a paraván, és a réseken át látni a rideg valóságot. Hogy ez mégis csak egy rossz vásári bábjáték, semmi több. Meg hát erősebb a szakmai tisztesség és az igazságérzet bennem, mint az előadás iránti elvtelen hűség – a függöny mögötti piszkos dolgokat joga van mindenkinek megtudni. Az álarc lehullott. Hát persze, hogy nála is ellenség lettem. Esetleg én vagyok a gusztustalan, féreg ember? Nem is tudom. Lehet.
Tényleg hülye egy elfoglaltság újságírónak lenni: néhány illető szemében a hír hozója, leírója a szemét ember, nem pedig ők maguk, azaz a hírek dicstelen szereplői. Mekkora tükör kellene, hogy mindezt észrevegyék?
