Vanda, a filmes alkotótárs

Néhány napja közölte szerkesztőségünk a jó hírt, miszerint Diák Oscar-díjra jelölték Kis Hajni vizsgafilmjét a Szép Alak című munkát, melynek vágója a Szent László Gimnázium három éve érettségizett diákja, Gorácz Vanda volt.

Vandával az alma mater falai között találkoztunk. Szándékosan, hiszen nem tudhattam, hogy az idén végzős egyetemista mikor járt utoljára egykori iskolájában, a Szent László Gimnáziumban. Mert, ha eddig nem mondtam volna, azért nem kis büszkeséggel osztom meg az olvasóval, hogy Gorácz Vanda a kőbányai gimnáziumban érettségizett, a mai napig egyedülálló tömegkommunikációs szakon. Éppen a porta előtt beszélgettem egyik, a gimnáziumban dolgozó ismerősömmel, mikor résnyire megnyílt a hatalmas bejárati ajtó, s egy kedves arc kukucskált be. Vanda hajszál pontosan érkezett.

   Az aulában lehuppantunk a lépcső mellett; egyfajta retró hangulatot igyekeztem megteremteni. Ehhez adott volt az épületben folyó felújítás zaja – diákzsivaj helyett ez is megtette. Kicsit ültünk, majd elmondtam, nem véletlen a helyszín, kíváncsi vagyok arra, hogy mire gondolt, mi jutott eszébe először, amikor a gimit javasoltam.

   – Hát, valóban nosztalgikus a helyszín, s Pappla tanár úr jutott először az eszembe. Idefelé jövet azon gondolkodtam, vajon lesz-e olyan szerencsém, hogy bent találom. De, úgy látszik, nagyon vakáció van, miért is lenne itt? – adta meg a választ, mintegy önmagának. Majd elmondtam, Pappla nyugdíjba készül, ezen talán meg is lepődött kicsit.

   – Igazság szerint bármelyik tömkomosnak ő jutna eszébe, ha hosszabb idő után a gimibe hozza valamiért a véletlen – toldotta meg Vanda az iménti gondolatokat.

Mi leszel, ha nagy leszel?

    No, hogy valamit Vandáról is megtudjunk, úgy durván tíz évvel ezelőtti dologra tértem át. Ha már a nosztalgia szóba került.

   – Adott egy tizennégy éves lány, előtte a pályaválasztást megalapozó egyik legnehezebb döntés. Hol folytassam a tanulmányaimat? Azt eldönteni, hogy én tömegkommunikációs szakra jelentkezem egy gimnáziumba, nem magától történik. Kell, hogy legyen valami alapja, valamiféle erős motiváció, akár az általános iskolai médiaszakkör. Vagy valami más…?

   – Nevetni fogsz, elsősorban egy nagyon egyszerű dolog vezetett. A bátyám is ebbe a gimibe járt, angol szakra, akkor még volt C osztály, és itt is érettségizett. Jó követni a nagyobb testvért, gondoltam, s jelentkeztem. Az viszont, hogy média szak, megint csak egyszerű, bár ki tudja. Az általánosban, az utolsó évben volt az iskolánkban egy olyan tantárgyunk fél évig, hogy média. Ez volt ugyan a tárgy neve, de ez ne tévesszen meg senkit! A rajz tanárunkkal filmeket néztünk, illetve kaptunk egy kamerát, jóformán azt sem tudtuk, hol kell bekapcsolni. De lehetett vele rohangálni a suliban és felvételeket készíteni. Valahol az tetszett meg, hogy média és film, így csupaszon, minden más nélkül… De ez elég volt ahhoz, hogy határozottan egy adott irányba keresgéljek.

   – Aztán a gimiben találkoztál azzal, hogy itt van a kommunikációs szak…

   – Igen. Teljesen egyértelmű volt, hogy ez az első, nekem ez kell. Az kell tudni, ezen a szakon öt osztályos volt a képzés, a nulladik évfolyamon jószerint csak angol óráink voltak és média ismeretek, persze az általános tantárgyak mellett. De azért, őszintén mondom, visszanézve a felvételire, kicsit féltem, mert kiderült, elég sokan jelentkeztek.

   A jelen persze megmutatja, hogy Vanda sikerrel járt, s el is végezte ezt a szakot. Mielőtt a már egyetemi szakmai választás (ti.: vágó) indoklására sor került volna, egy kicsit elmélkedtünk arról, hogy a gimnazista évek alatt a forgatásokon a gyakorlatban ismerték meg a riporter, operatőr, vágó, gyártásvezető, rendező szakirányokat, túl az elméleti alapokon. Vanda elmondta, az ATV-s hírszerkesztések során, ez a körforgás, hogy mindenki csinált mindent, nagyon hasznos volt, hiszen a képzés sokoldalúságát jelezte, nem unatkoztak, de – legalább is nála – arra is rávilágított, hogy egy kicsit másfajta világra vágyott.

    – Annál is inkább mert a tanár úrtól folyamatosan kaptunk apróbb feladatokat, melyek során kisfilmeket kellett megadott szempontok szerint forgatni – kezdte el kifejteni. – Itt az érvényesült, hogy mi magunk rendeztük, forgattunk, vágtuk és ennek során alakult ki nálam, hogy inkább ez a műfaj áll közelebb hozzám, mint a híradózás. Főleg az fogott meg, hogy mi lesz akkor, ha az embernek már van egy leforgatott anyagja; mihez kezd vele, hogyan alakítja? Hogyan lehet más szemmel ránézni, mint a forgatás során? A 12.osztályban volt, hogy a sok ATV-s gyakorlat után, amikor ilyen munkáin is voltak, és a többiek a vágást akarták leginkább megúszni, nekem éppen az tetszett meg. Itt éreztem rá, hogyan alakíthatom a témát. 

  – Nem tagadom, rákerestem a nevedre a neten, s ugyan elég sok oldal után, de rátaláltam egy érdekességre. A filmtett.ro honlapon három román kisfilmből kettőnél (Jég alatt -2014-, Áldozók -2013-) vágóként, a harmadiknál (Diminuendo -2012-) gyártásvezetőként vagy feltüntetve. A portál alcíme: Erdélyi filmes portál. Hogyan jön a képbe Erdély?

   – Itt a gimis évekre mennék vissza. Bár érdekes volt a körforgás, azzal is szembe kellett nézni, hogy egyre kevesebb lett az említett filmes oktatás és ez egy fordulópontot is jelentett. Volt egy filmklubunk Szabados tanár úrral, de ennyi. Ugyanakkor engem a filmes vonal érdekelt jobban, mint a tévés oldal. Egyre jobban tudatosult bennem, hogy ezen a pályán kívánok maradni, s a jövőmet a Színház és Filmművészeti Egyetemen képzeltem el. Elkezdtem filmeket nézni, régi magyar filmeket főleg, ezeket a suli könyvtárából vettem ki; elképesztő, mennyi film található meg VHS kazettán a könyvtárban! Közben folyamatosan képeztem magam, kerestem a témákat. Így jött, hogy 12.-es voltam, amikor a nyáron jelentkeztem s elmentem egy workshopra, egy erdélyi filmes táborba. Ez volt a Filmtett alkotótábor, amire te is rátaláltál. A táborban egy hetünk van arra, hogy a témát az első kockától a stáblistáig feldolgozzuk, azaz, elkészítsük a filmet. A feszített munka igencsak  inspiráló.

   Ez azért is nagyon fontos nekem, mert ebben a táborban ismertem meg Czakó Juditot, aki szintén itt végzett, a Szent László Gimnáziumban. Érdekesség, hogy 2012-ben nem vágóként voltam a táborban, első asszisztens és gyártásvezető szakra jutottam be. De az is igaz, hogy mindhárom alkalommal Judit vezette a vágókat, illetve később Mezei Áron is. Nagyon sokat tanultam Judittól, s biztos vagyok benne, volt része abban, hogy magabiztosabb lettem akkor abban az évben, hogy a vágás felé orientálódom. Ezután már tudatosan készültem, hogy az egyetemen a vágó szakra menjek.

Kulisszatitkok

   Nem tudom szó nélkül hagyni, mennyire örülök annak, hogy a már idézett mti-s kishírben a teljes stábot ismertették. Ugyanis az a mindennapi gyakorlat, hogy egy filmet a rendező jegyez, bármi van, őt emelik ki, őt nevesítik, néha a főszereplőt, s kevés szó esik az alkotótársakról. Nem akarok ironizálni, tudom, a film végén igencsak hosszú lehet a stáblista, de azt fontosnak tartom, hogy a rendezőn kívül a tényleges alkotómunkát az operatőr, a vágó, adott esetben a világosító, a hangmérnök és a zeneszerző végzi. A vágó esetében pedig fontosnak tartom, hogy nem véletlen, amikor a rendező (vagy a producer) fenntartja magának a végső vágás jogát (eltekintve itt és most a Vajna-féle amagyar gyakorlattól!). Különösen fontos ez a tény azoknál, akik még tanulnak, netán, mint a jelen eseteben is, diplomáznak. Egy elismerés, egy lehetséges fesztiváldíj vagy éppen egy negatív kritika talán örökre meghatározhatja életüket, pályájukat, karrierjüket. Vanda ezeket a gondolatokat röviden úgy foglalta össze, a vágó a rendező alkotótársa.

   Hál’ Istennek, most éppen egy Diák Oscar-díj jelölés kapcsán beszélgetünk Vandával.

   – Hogyan jön létre egy stáb? Egymás mellé „sorsolnak” titeket vagy van valami szisztéma?

   – Kezdjük onnan, hogy Hajni filmje a tavalyi év vizsgafilmje. Most készülünk a diplomafilm előkészítésére és leforgatására. Mi elvégeztük, befejeztük a három évet, leadtuk és megvédtük a szakdolgozatot. De ahhoz, hogy államvizsgázzunk, ennek a vizsgafilmnek is el kell készülnie. Ezek készülnek most az egész évfolyamon.

   Az évfolyam neve 6x6, ami azt jelenti hogy összesen harminchat jelentkezőt vesznek fel, hat-hat szakra (rendező, operatőr, forgatókönyvíró, hangmester, gyártásvezető-producer, vágó). Valóban sorsolnak minket, minden félévben van valamilyen téma, kisfilm, dokumentumfilm, stb., amire összeraknak egy stábot. Így jött létre a Szép alak stábja is. Illetve még öt másik stáb öt másik filmje.

   – Tudsz valami közelebbit arról, hogyan történt a Diák Oscar-díj jelölés? A sajtóban ténylegesen csak annyi szerepelt, hogy az Amerikai Filmakadémia választotta ki az egyes kategóriákban a 7-7 filmet. De hogyan jutott el odáig a Szép alak című vizsgafilm?

   – A világ összes filmes iskolája egy-egy filmet jelölhet minden évben. Az idén, minket abszolút nem beavatva, mondhatjuk titokban, a tanáraink, a Színház és Filmművészeti Egyetem a Szép alakot jelölték. Volt a filmnek vizsgavetítése, kaptunk rá jegyet is, ahogy ez lenni szokott, s a dolgok alakulása szerint ezt tartották a legjobbnak az idei „termésből”.

   – Azt hogyan tudtátok meg, hogy beválasztották a díjra jelölt filmek közé a ti munkátokat is?

   – No, ez érdekes volt. A producer, aki elvállalta a filmünk forgalmazását egyszer csak küldött egy e-mailt, hogy Vanda, minél hamarabb kellene egy példány a filmből, de nagyon specifikus igények vannak, s hogy meg tudom-e csinálni? Mondtam, hogy igen, megcsináltam és elküldtem neki. A sajtóközlemény kiadása előtt hívott fel, s mondta el, hogy miért is volt ez a nagy titkolózás. Gondolhatod, hogy szóhoz se tudtam jutni. Felhívtam a rendezőt is, ő sem találta a szavakat. Pedig volt a filmnek előélete, fesztiváloztattuk, mutattuk, ahol csak lehetett. Azt kevesen tudják, hogy ez a vizsgafilm nem csak azért volt fontos nekünk, mert sokat tanultunk belőle, de mert együtt maradt a stáb a diplomafilmre is!

   Persze, beszélgettünk még egy adott témával való érzelmi azonosulásról, meg arról, hogy vajon Nemes-Jeles Lászlóék Oscar-díja jelenthet-e majd a zsűrizésnél esélynövelő „plusz pontokat” vagy éppen többletelvárást? Igaz, erre Vanda is azt mondta, fogalma sincs, sőt, arról sincs, hogy a beválasztás lehet-e már ennek a jele, de egy biztos, a bírálók érdeklődését felkeltheti az elismerés, és ráirányíthatja újra a magyar filmekre a figyelmet. Igen, rájuk, a most diplomázó huszonéves filmesekre. A jövőre.

Nem maradt más dolgunk, mint izgulni szeptemberig…

Fotó: 10kerkult.hu/OGY