Ki tartja a tükröt?

Gál Magdolna kőbányai festőművész Lélektükör című kiállítását december 10-ig tekinthetik meg az érdeklődők a Kő-Café Galériában, Kőbányán, a KÖSZI épületében.

Ha most reklámszöveget írnék, az arról szólna, hogy ugorjanak be Kőbányán a Kő-Café presszóba, kávézóba egy italra, élvezzék a különleges térszerkezetet, a kiszolgálást, a hangulatot. De ez az írás most nem erről szól, bár kétségtelen, az elmondottak hozzájárulnak egy sok éve tartó művészeti tevékenységnek.

   A Kő-Café falain jobbnál jobb kiállítások láthatók, a falai közt pedig irodalmi és zenés műsorok követik egymást. Jelenleg Gál Magdolna festményeiben és néhány, más eszközökkel, módszerrel készített képeiben gyönyörködhetnek még néhány napig. Nos, ha egy jó kávé ígérete nem üti meg az olvasó ingerküszöbét, remélem, az egyfajta finisszázsnak is felfogható ajánló eléri a célját.

    A megnyitón Takács István, a Kőrösi Kulturális Központ művészeti munkatársa beszélgetett Gál Magdolnával (képünk).

   Bevezetésként Takács elmondta, hogy Gál Magdolna kiállítása egy tavaly ősszel indult sorozat része, annak közepe táján tartva. A projekt arról szól, hogy a Kőrösi Kulturális Központ sorra bemutatja a Kőbányai Képző és Iparművészek tagjainak munkásságát, tekintve, hogy a színes palettával bíró művész-közösség sokféle műfajban alkot maradandót, értékteremtő tevékenységük túlnő a kerület, sőt Budapest határain (ld. az idén rendezett egri, pécsi kiállításokat -a szerk.) is.

   Gál Magdi egy emléket idézett. Barátnőjével – még egyetemista évei alatt – egy olyan kis szobában akadt dolguk, amelynek nem volt ablaka. Összenéztek, s eldöntötték, festményeket raknak a falakra.

   „Az a néhány kép olyan hatást keltett, mintha besütött volna a nap, s attól fogva mindenki szerette azt a korábban sötét kis szobát. És, csak mi tudtuk, hogy ezt megelőzően egy ablaktalan sötét lyuk volt az a hely. Igazság szerint ez a kiállítás azt a régi, örömteli hangulatot hozta vissza, mert a tér ugyan más egy kicsit, de ablak itt se nagyon van” – mondta Magdi.

    A beszélgetésből kiderült, hogy Magdi már gyerekkorában vonzódott a festészethez. Másodikos kisiskolás volt, amikor a tanító nénijük kirakott eléjük egy vágódeszkát, hogy rajzoljanak, majd kiment. Mindenki csinált valamit, s mikor visszajött, s megnézte a munkáját, meggyanúsította, hogy vonalzót használt. Persze, nem azzal rajzolt, de az ügyessége miatt – szinte a megszólalásig hasonlóan rajzolta ki a főzetébe az olvasókönyv képeit – nemigen akarták elhinni, hogy azokat ő készítette.

   Takács István azt firtatta, mikor döntött úgy, hogy a képzőművészet lesz a jövője? A felelet meglepő volt: „Amikor az elsős olvasókönyvben azt kérdezték egy helyen, hogy mi leszel, ha nagy leszel? – beírtam: rajztanár. Szóval, elég korán, s főleg azért, mert akkor még nem tudtam, hogy van olyan foglalkozás, hogy festő.” – felelte nevetve. Aztán kiderült, a gimnáziumban érték olyan hatások, dacára annak, hogy több tantárgyból is kiváló eredményei voltak, melyek a képzőművészet felé fordították. Pécsre szeretett volna menni, de a felvételi jelentkezése után kapott egy levelet, melyben Nyíregyházára hívták, mondván, biológia-rajz szakot indítanak, tanuljon náluk. Pocsaj, a szülőfaluja ez utóbbihoz volt közelebb, Nyíregyháza nyert…

   Magdi egy helyen azt írja festészetéről – s a kiállított képeit nézve ez azonnal értelmezhető is – hogy:

   „Gondolatban a csillagokat csillagképekké kötjük össze. Ugyanígy a képeimen is észrevehető egy geometriai háló, amelyet képzeletünk függőlegesek, vízszintesek, átlók, ismétlődő ívek és párhuzamos vonalak rendszerévé egészít ki. Ez a szigorú geometriai rács vasabroncsként fogja össze a szétrobbanni készülő formákat. A színértékek egymáshoz való viszonyával játszom a figuratív és nonfiguratív ábrázolási mód határán.”

   Ehhez a gondolatmenethez kapcsolódva kérdeztem Magditól, hogy – eltekintve az egy-két kilógó stílusú képtől – milyen időtávot fog át a kiállítás?

   – Már csak azért is lehet érdekes a téma, mert ha egy hosszabb periódus alkotásai, akkor igencsak egységesek, s további kérdés, hogyan lehet évek után is egy adott stílusba belelépni, s olyat alkotni, mintha tegnap fejeztem volna be éppen egy másik képet?

   – Ezek a képek egy hosszabb időszak keresztmetszetét adják. A legfiatalabb kép is 2016-os.

   – Feltűnő, hogy még a képformátumok is azonosak, négyzetesek, s a keretek is teljesen egységesek. Hogyan lehet több hónap vagy akár év után is visszazökkenni az adott műfajba?

   – Inkább az a kérdés, hogyan nem? Mert van egy ösztönösen használt, mindenkire egyedileg jellemző színkészlet. Ha a témánál maradok, biztosan ezeket veszem elő, s akkor mindegy, hogy mikor festek, azonos lesz a képek stílusa.

   – Amiket most látunk, az olyan hatást kelt, mintha felraktad volna a színgombócokat különféle helyekre, s ezeket addig-addig simítgatod ide-oda, alakítgatod, míg ezekből a „töcskölt” foltokból kialakul a téma, felismerhető lesz az alak, s a kép elkezd hozzánk beszélni. Van ennek a módszernek valamilyen neve?

– Igen, éppen úgy csinálom, ahogy mondtad, s amikor festeni kezdtem, nekem ez egyfajta játék volt. temperát használtam, színes papírokat szaggattam, ezeket a festékre ragasztgattam, s ezek sajátos nyomokat hagytak. Erre emlékeztetnek ezek a képek. Nem tudom, hogy valami neve lenne. De olyan ez, mintha a festőnek lenne egy saját szemüvege, ami megváltoztatja a látványt, s annak a logikája szerint rakja fel a foltokat, a vonalakat, s ettől lesz egyedi, egyéni.

cikkünkhöz képgaléria tartozik – ITT

fotó: 10kerkult.hu/OGY

Az oldal minden tartalma ingyenesen hozzáférhető, de előállításuk pénzbe kerül.