Ha elfogadjuk, be is fogadtuk?
A Gém utcai Komplex Általános Iskolában rendezték meg a Kőbányán hagyományokkal rendelkező Tolerancia napok nyitórendezvényét szeptember 28-án. Az ünnepségen az iskola minden korosztálya és tagozata rövid műsort mutatott be a vendégek és meghívottak előtt.
Engedje meg a kedves olvasó, hogy a délelőtt történetét a végéről kezdjem! Nagy Zoltán, az intézmény vezetője fontos véleményt mondott el záróbeszédében. Nevezetesen, hogy tudja, az európai gyakorlat szerint alapvető az integráció, azaz a szellemileg és testileg sérült emberek szegregált csoportjainak beilleszkedése az épek közösségébe. De ezt a folyamatot meg kell előzze egy hosszabb periódus, a tolerancia időszaka. A tolerancia pedig a másság elfogadása!
Ezen a ponton térnék vissza magára az ünnepi eseményre! Immár nyolcadik éve rendezik meg a tolerancia napokat a kerületben. Eleddig a sorozat záró eseményei közül három rendezvényen volt szerencsém részt venni, s állíthatom, hogy tapasztalataim szerint ezek működési hatásfoka száz százalékos!
„Nyolcadik éve kötődik kerületünkhöz a tolerancia program, amelynek az a célja, hogy a kerületi általános iskolákba és óvodákba járó gyerekek a közös foglalkozások, a közös játék során, az együtt töltött idő alatt kicsit jobban megismerhessék a hozzánk járó sajátos nevelési igényű gyerekeket. Cél, hogy az épek elfogadják azt, a sérültek különböző szempontok szerint mások, de ők is emberek, ők is gyerekek, s ők is nevetnek, ha boldogok! Egyediek, egyszerűek, de értékesek, s ők maguk is képesek értéket alkotni. Szerethetőek és ők is nagyon tudnak szeretni. Megismerésük és elfogadásuk eleve szükséges ahhoz, hogy ne kicsúfolva, kritizálva, ellenségeskedve, hanem megértő és barátságos légkörben, biztonságban élhessenek a világban.” – vezette fel a délelőtti programot Vargáné Németh Ibolya, az iskola pedagógusa.
S ha arról beszélünk, mennyire lényeges a másság elfogadása, akkor azt meg kell ismernünk! Tudnunk kell, hogy a különféle fogyatékossággal élők hogyan viselkednek a hétköznapokon, hogy milyen sajátos kommunikációs jelzéseket használnak. Más szóval, meg kell ismernünk őket, betegségüket – legalább alapfokon –, hogy készek legyünk magunk közé, az épek közé fogadnunk őket. Különösen igaz ez akkor, ha nem feltétlenül látható jelei vannak (gondolok itt a végtaghiányra vagy bénulásukra, a vakságra, stb.) állapotuknak. Ma már szerencsére majdnem minden látássérültnek segítenek a zebrán való átkelésnél, a villamosra le- és felszállásnál, stb. Ám attól még messze vagyunk, hogy egy – akár enyhe szinten is – tanulásában korlátozott gyereket a maga teljes értékében fogadjunk el a saját ép közösségünkben. Még ott a bélyeg, hogy ez az ember „gyogyós”. Finomabb fogalmazásban, lökött, de ez a lényegen nem változtat.
Amikor a kerület iskoláinak küldöttsége (öt-öt gyerek és a kísérő pedagógus) és a meghívott vendégek – dr. György István főpolgármester-helyettes, kerületünk országgyűlési képviselője, Révész Máriusz országgyűlési és kerületi képviselő, Weeber Tibor és Radványi Gábor alpolgármesterek, önkormányzati képviselők, más kerületi közoktatási vezetők, a Vöröskereszt, a Kőrösi kulturális központ képviselői és a legfőbb támogató, Skultéty Gábor, az Amerikai Ház Alapítvány elnöke – helyet foglaltak a komplex tornatermében, nemigen hitték, hogy a következő egy órában csodák sorozatát fogják látni, hallani! Sőt, magam sem hittem, annak ellenére, hogy a röplabda sportág okán módom volt megismerkedni s barátságot kötni ülőröplabdásokkal, és a tanulásukban korlátozottak válogatottjaival is. Mert miből is állt a csoda, miközben a komplex tagozatainak gyerekei tudásuk színe javát tárták elénk? Hát abból, hogy ezek a mozgás- és különböző fokon értelmi sérült gyerekek, az értelmükben korlátozottak tagozatában az óvodásoktól a 23 éves
felnőttekig is, lehetőségeik korlátjait lépték át (köszönet ez úton is az őket felkészítő pedagógusoknak)! Mi másnak mis nevezhetnénk, ha nagyobb számú és számára ismeretlenekből álló közösség előtt máskor „betliző” autista gyerek, a negyedikes Szatmári Zsombor (képünk) most felső tagozatos tanulókat megszégyenítő magabiztossággal szaval el egy verset?! Minek is nevezhetjük azt, amikor a tanulásukban korlátozott alsósok a Muzsika hangja című musicalből adnak elő egy részletet?! Minek is nevezhetjük azt, ha a projekt orientált módszerrel képesek a szellemük fogyatékaival élő fiatalok előadni verseket, prózai részleteket, színpadi mozgást és jelenetsorokat, nevezetesen a magyarság történelmének a honfoglalástól István király megkoronázásig tartó időszakot?! Vagy tán nem csoda, ha a kerekesszékhez kötött tizenévesek – némi segítséggel és bátorítással – kiszállnak a székből és úgy adják át a szeretet színeivel díszített szíveket a vendégeknek?! Amikor a feszültséget oldandó, a fiatal és tehetséges musical-színésszel, Pásztor Ádámmal együtt énekli a többség a Légy jó mindhalálig musical darabból Az élet szép című dalát?
Igen, jól gondolják, kedves olvasók! Ez a „csoda” az első lépés ahhoz, hogy elhiggyük, ezek a gyerekek egy kis odafigyeléssel teljes értékű tagjai lehetnek épnek mondott közösségünknek!
Nem véletlen, hogy György István nehezen találta a szavakat a látottak után. Elmondta, szerinte valami kis csoda történt ebben a teremben. Volt már ilyenben része ebben az iskolában, éppen ezért állíthatja, „ide, ebbe a terembe csak tiszta szívvel és őszintén lehet belépni.” majd így folytatta: – Vannak emberek, akik ép testtel és elmével születtek és élnek a világban és vannak, akiknek ez nem adatott meg. Közülük sokan éppen ebben az iskolában tanulnak. Ők hátrányokkal élik az életüket, és ahhoz, hogy ezekből minél többet kompenzálni lehessen, az itteni nevelő testület és a szülők otthoni áldozatos munkájára van szükség. Ők együtt képesek arra, hogy kicsit megváltoztassák azt a helyzetet, amit ezekre a gyerekre a természet, a sorsuk vagy a jó Isten rájuk mért.”
Pásztor Ádám produkciója
György István Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg művéből a róka meséjére hivatkozott. A róka azt mondta: >>Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.<< Ennek alapján azt hangsúlyozta, mindennek a kulcsa a szeretet. A szeretet a családban, ebben az iskolában, a többi iskolában, mert ez segít észrevenni és leküzdeni a hiányosságokat.
Nem mondták ki, de a komplex iskola gyerekei, pedagógusai azt kérik, ne csak azokon a napokon kapjanak figyelmet a fogyatékossággal élők, amikor meghirdetett időpontokban, egy adott nyilvánosság előtt vesznek részt különféle programokon. A róluk megszerzett ismeretek birtokában viselkedjünk, ha valahol találkozunk velük. Úgy, ahogy a napokban láttam a buszon: láthatóan down-kóros kisgyermek ült anyukája ölében, szopta a cumiját, és érdeklődve nézte a mellette álló fiatal hölgyet. Egyszer csak mosoly suhant át az arcán (mások szerint talán torz vigyor), s kis kezét a hölgy felé nyújtotta. Felnéztem, s láttam az arcán a viszont mosolyt, s láttam, azt, ahogy tenyerébe vette a piciny kezet. Ennyi elég is volt, a kicsi, még „kacsintott” egyet, visszahúzta a kezét, s anyukája vállára hajtotta fejét. Talán elszenderedett…
fotó: 10kerkult.hu/OGY