Mi van a tudattalan köpönyege alatt?

Dr. Nagy Mária Magdolna. Pszichiáter, pszichoterapeuta és leendő addiktológus szakorvos. Jelenlegi munkahelye a Merényi Gusztáv kórház addiktológiai részlege. Munkája teljes embert kíván a nap huszonnégy órájában, de verseket ír, selyemfestéssel foglalkozik, nem hiányozhat a kőbányai kiállítás megnyitókról és irodalmi eseményekről, egy internetes párkapcsolati magazin főmunkatársa.  

   Érdeklődése sokirányú, munkája összetett. Mit tart elsődlegesnek? A pszichiátriát, a terápiás munkát vagy a szenvedélybetegek gyógyítását? Vagy nincs is prioritás közöttük?

   Számomra most már a pszichoterápia az elsődleges. Azaz, leginkább a lelki oldalról közelítem meg a betegségeket. Természetesen, figyelembe veszem a testi adottságokat, a testi bajokat, a visszafogó erőket, akár genetikai alapon, akár agyi sérülések miatt álltak elő, s ha kell, gyógyszeresen is kezelem ezeket. De a test és lélek egységét próbálom együtt kezelni…

   …  Ez valahol a jin-jang harmóniára emlékeztet…

   Valóban, ez érdekes megfigyelés. Valahol mélyen, nem is tudom, de nyilván bennem van a természeti népek gondolkodásmódja. Tanultam kínai orvoslást is, fül-akupunktúrás addiktológus vagyok. Ezzel a módszerrel meglehetősen súlyos függőségeket is sikerrel kezeltek a Liget utcában. Végső soron az akupunktúra is lelki oldalról közelít a betegségekhez.

   Az emberek, ha bármit elszenvednek, ha függővé válnak, hajlamosak, hogy megmagyarázzák betegségüket, a tüneteket, s nem a kiváltó okokat keresik. Mit tehet ilyenkor a pszichiáter?

    Ez az az eset, amelyet externalizációnak nevezünk. A beteg kívülre helyezi az okokat, s e szerint viselkedik. Működésbe lép az évvédő mechanizmus. De a kiváltó ok legtöbbször az önértékelési zavar. Nagyon nehéz azt elfogadni, megérteni, hogy valakinek az agyában nincs valami rendben…

   Na, mindjárt elmerülünk a szakmában! Pedig ez nem célom; hadd fordítsak! Egy szerény, kedves mosolygós hölgy a beszélgető partnerem, amely jellemzők akár a gyógyító „kellékei” is lehetnek. Szűkebb környezetén túl azonban kevesek tudják, hogy versel, írásai több helyen megjelentek, legutóbb a Köbányai Írók, Költők Egyesületének Utak című antológiájában, 2010-ben. Kende Sándorral, a play back színház kőbányai apostolával a családi életműhely címszó alatt tartottak foglalkozásokat. Otthonosan mozog a képzőművészetben, Krausz Margit (képünkön) több akvarellje versek írására ihlette, belekóstolt a selyemfestésbe is… Árulja el a titkot! Hogyan jön össze a Kende Sándorokkal, a Krausz Margitokkal, a Varnusz Xavérokkal? Hogyan fér meg ez a sok minden egy emberben?

    Hát, ez jó kérdés…! Hmmm… Valamiféle sorsszerűség. Maga a pszichiátria is olyan dolog az életemben, amit nevezhetek véletlennek, de betudhatom a sors akaratának is. Nem akartam én pszichiáter lenni, volt egy gyerekem, kicsi volt, s csak olyan álláslehetőségem volt, ahol a gyerekemet hetes bentlakásba kellett volna adnom. De váratlanul jött Kistarcsán egy gyerekpszichiátriai állás. Erre igent mondtam, azzal, hogy majd eljön az idő, amikor váltani tudok a belgyógyászatra. Aztán itt ragadtam. Pszichiáter lettem. De, ez nincs ellentétben saját magammal, mert ha visszaidézem a gimnazista éveimet, már akkor is egy analitikus elme voltam. Bármit olvastam, a lélektani oldal vizsgálata erős volt nálam.

   Ez a kitétel egyfajta magyarázat arra, hogy mégiscsak él önben ellentmondás?

   Talán nem! A belgyógyászat azért vonzott, mert olyan fekete doboznak értelmeztem. Vannak labor és másféle leletek, s ezek elemzésével ki lehet következtetni mindenféle dolgot. A kínai gyógyászatban sem nyitották fel az embert; itt nézték, ott vizsgálták, ide fordították, oda mozgatták. Számomra a belgyógyászat a logikai játékokra emlékeztetett, ezért érdekelt! A pszichiátriát inkább egy mechanikus valaminek tekintettem… De ahogy tapasztaltabb lettem, másként nézem a világot! Nemrég osztálytalálkozón vettem részt, s az egyik – ma már kolléga – akkori csoporttársam, mellesleg neurológusból lett pszichiáter, örömmel újságolta, milyen jó, hogy szakmát váltott, mert így megismerte a skizofrén állapotot. Én pedig már egyre kevésbé látom a betegben a skizofrént, inkább a normalitást látom benne. Azt keresem, hogyan lehetne a számunkra normális, mindennapi életbe vezető útra vezetni?

   Csodálom az iménti fejtegetéseket, de ezek még nem magyarázzák, hogyan ír és miért verseket Krausz Margit festményei hatására?

  Nekem nagy szerencsém volt a pályám során, mert elég szerényen éltem, albérletből albérletbe vándoroltam, mindig azt néztem, hol van olyan állás, ami óvodához, iskolához közel esik. De éppen ezért kerültem a Nyírő Gyula kórházba. Itt Kassai-Farkas Ákos doktorral találkoztam, aki drámás osztályt vezetett. Csak megjegyzem, hogy itt, a Nyírőben galériája van, s itt állított ki korábban Szabadi Kati kőbányai festőművész is. No, hét ezen az osztályon mindenki – csak néhány nevet hadd említsek: Lajtavári László, Komáromi Zoltán, Kassai-Farkas – pszichodrámás volt, durván fogalmazva a színházi elemeket használták a gyógyításban, s nekem, mint analitikus beállítottságú embernek ezt furcsa volt megszokni. Történt ez mintegy 15 éve… Közöttük úgy éreztem magam, mint elefánt a porcelánboltban, de itt döbbentem rá, hogy a művészetnek mekkora gyógyító ereje van! Itt tanultam meg értelmezni azokat a jelenségeket, amikre a normális ész szerint nincs magyarázat. Például, egy beteg(?) felravatalozta az anyját amikor az aludt, letakarta lepedővel és gyújtott a feje két oldalán egy-egy gyertyát. A pszichodrámások ezt a tünetet be tudták vonni az értelmezhetőség körébe. A szokványos észjárás szerint a diagnózis: ez egy skizofrén.

   Ez lenne az a vonal, amelyik a művészetekhez vezette?

   Mondhatjuk rá. Később én is részt vettem a drámás képzésben, sokféle csoportterápiát láttam, köztük olyanokat is, amelyek valamilyen értelemben képzőművészeti tárgyakat hoztak létre. Valahol az emberben benne van, hogy a sok-sok szépséget kívülre tegye, megmutassa! Bennem van az egykori vidéki lány romantikája, aki képes volt órákon át nézni egy fatörzset, bennem van a nagyapámtól örökölt természetszeretet… Verseket pedig úgy kezdtem írni, bármennyire is hihetetlen, hogy megpróbálom. Az analitikában benne van, hogy az írás szublimáció, ami nagyon fejlett probléma megoldási eszköz. No, hát akkor rajta, az én analitikus alkatomnak pont ez való! Az első versem az Őrület himnusza volt. Akkor írtam, amikor a legjobb barátnőm az egyetemen megbolondult, s pont arra az osztályra került, ahol akkor dolgoztam. Számomra ez akkora fájdalom volt, hogy valahol ebben a versben, egy őskiáltásban jött a felszínre. Ezt elküldtem a Kláris irodalmi folyóirat főszerkesztőjének, Györgypál Katalinnak, aki azt mondta, hogy aki ilyen verset tud írni, az neki csak jó barátja lehet. És természetesen, le is közölte!

   Kezd bennem összeállni a kép, s így már világos a visszacsatolások sora, amik a kőbányai irodalmi és képzőművészeti világhoz hozták közel…

   Igen, ez volt az út, hiszen Kanizsa József is aktívan részt vett a Kláris munkájában, s rajta keresztül másokhoz is eljutottam. Egyszer csak megjelent nálam Kanizsa Józsi, aki arra kért, alapítsuk meg a kőbányai írók asztaltársaságát. A szót tett követte, így ismertem meg Varnusz Xavért, később másokat is.

(fotó: dr. Nagy Mária Magdolna - Úttalan utak /selyem/)

   Ezen a ponton bejön a nyugodt, kedves lélekbúvár doktornő izgalmas, vibráló belső    világa. Amit nehezen ad ki magából. Kitárulkozik a honlapján, de személyes kapcsolataiban inkább elfogadó, mint kezdeményező. Művész énjét harmónia és ellentmondások sora jellemzi…

   … Inkább azt mondanám, valamilyen diszharmónia ez, mert az ellentmondás túlságosan zord kifejezés, és mást is magában hordoz. A művészekben éppen az az érdekes, hogy képesek a diszharmóniát feldolgozni, kifejezni, így belül maradnak azon a határon, amire azt mondjuk, őrület, betegség. Magamra vonatkoztatva éppen az imént említett tragédiával tudom alkalmazni ezt a tételt. Hiszen az én kifejezésem másoknak érték volt.

   Ne haragudjon, újra a szakmai kérdések felé megyünk. Hadd fordítsam vissza ezt a vonalat! Bizonyára temérdek verse van, gondolt-e már arra, hogy kötetben kiadja őket? 

   Tervezem, de ez nem egy határidőhöz köthető valami. Rendezgetem néha őket, néha nem, csak felrakok valamit a honlapomra… Idő kell ahhoz, hogy kialakuljon egy vezérvonal, ami szerint összeállhat egy kötet.

   Maradt-e önben valami, ami nagyon kikívánkozik, amit nagyon szeretne viszontlátni az interjú végén?

   Jó lenne, ha sok olyan ember, sok olyan orvos lenne, akik a tényleges helyén tudják kezelni a pszichiátriát! Azt látom, hogy nagyon sokan félnek a pszichológiától, a pszichiátriától; él egyfajta stigmatizáció. Ez egy sikamlós terület, ahol könnyen betegségnek nevezünk egy furcsa, szokatlan esetet, s nem azt keressük, miért billent meg valaki és hogyan tudnánk az egyensúlyt visszaállítani? Megcimkézzük az esetet, s betegségnek nevezzük. Jobb lenne, ha nem a negatív dolgokat hangsúlyoznánk, hanem inkább az egészség oldaláról közelítenénk!