Hol élünk?

Évek óta tapasztalom, hogy divat szívességet kérni, baráti alapon megrendelni valamit, amiért egyébként – legrosszabb esetben is – arányos ellentételezés járna. Sokan és sokféle dologért nem akarnak fizetni, pedig pénz van. Ki érti, hogy miért van ez így? Amiről alább elmélkedem, minden eddigitől érdekesebb. Röviden azt mondom, csak úgy kérj valamit, ha azonnal melléteszed, mennyit tudsz (vagy mennyit vagy hajlandó) fizetni! A döntés joga azé, akitől kérsz.

Idézek az Index elemző cikkéből egy nagyon rövid részt: „Pletykák vannak csak, mi történt közöttük (Hosszú és Gyárfás között - a szerk.). Az egyik szerint a szövetségnek miatta juttatott szponzori pénz nem oda került, ahová pántlikázták, és ő ezt megtudta. A másik: Gyárfás önzetlen segítséget várt a jövő évi vb szponzorációs filmjében, erre Katinka nemet mondott. Pontosabban csak pénzért vállalta.”

   Rögtön az elején hangsúlyozom, hogy csak ez az egyetlen tény (akár igaz, akár nem), az ingyenmunka áll gondolataim középpontjában!

   Meggyőződésem, az élsport mára elveszítette a coubertini alapeszméjét, az amatőrséget. (Jim Thorpe, amerikai sportoló (1888 – 1953) az amatőr szabály megsértése miatt elvesztette olimpiai érmeit, mivel két évig játszott egy másodosztályú baseballcsapatban.) E szempontból amatőrnek tekintem azokat a sportolókat, akik nyolc óra munka (amiért a megélhetését biztosító fizetését kapja) után akár minden nap, akár hetente néhány alkalommal edzenek, hétvégeken versenyekre járnak, nevezési díjat fizetnek, hogy versenyezhessenek, és akkor ide kell sorolni azt a költséget is, ha pályát kell bérelniük. Mezeiket csak a gyártó emblémája díszíti, nem kapnak reklámpénzt, ösztöndíjat, utazásaikat a versenyekre, ott a szállásukat, étkezésüket maguk fizetik. Nem ragozom tovább, ők az amatőrök.

   Egy adott eredményességi szint után a kereskedelem (a reklámipar) felfigyel a teljesítményre, s különféle jogcímeken pénzt, eszközt, ruhát juttatnak az igazolt élsportolónak. És ez itt már nem ezer forintokban mérendő nagyságrend. Amikor a sportoló munkája maga a sport, azaz pénzt kap a sportért, a sportágat és őt magát övező kereskedelmi reklámokból, ebből él, akkor profiról beszélek.  

   Mindezek után csak azt kérdezem, miért is kell elvárni a profitól (de bárkitől is), hogy ingyen dolgozzon? Egy néhány másodperces szereplés durván két órás munka. Talán több is. Reklámfimről lévén szó, nehéz megbecsülni, mennyi pénz jön be a másik oldalon. Csak egy próba. Ha Hosszú ezért a munkáért 10 millió forintot kér, ami mellesleg még magyar viszonyok között is alamizsna, és őmiatta mondjuk, egy 5000 forintos belépőjegyet ezer ember helyett ötezer vesz meg, máris 20 millió forint a különbség. Vegyük le a 10 milliós díjazást, a szövetség keresett a sportolóján 10 milliót. És akkor nem beszéltünk a másod-, harmadlagos bevételekről, a jogdíjak megemeléséről, stb. Ugye, nem rossz? Akkor mihez képest is sok egy feltételezett 10 milliós díjazás? És mondjuk, ha az amerikai profi jégkorongban és kosárlabdában, a profi teniszben vagy az F1-ben gondolkodunk, a 3-4 másodpercet mindenütt dollármilliókban mérik.

   Ingyen kérni világklasszis profi sportolót – nem jótékonysági célú(!) – szereplésre, nagyon gyermeteg elgondolás, hiszen a bevételnövelést célzó promótálás nem jótékonyság, hanem vastagon üzlet! Gyárfás önzetlen segítséget kér, aminek a másik oldalán óriási bevételek állnak majd. Esetleg több százmilliós nagyságrendben. Miért csodálkozik, ha a válasz ,,nem"?

   Hát hol élünk?