AD-blacklist1

2012
nov.
28

Az igazság arcai

Írta: Oszvald György

Nem vitás, az ember fiatalon fejjel megy a falnak, ha igazságát bizonyíték nélkül vonják kétségbe, állítva az ellenkezőjét vagy valamilyen elferdített, fél igazságot tartalmazó változatát mindannak, ami valójában történt.

   Velem az általános iskola 5. osztályában történt egy máig emlékezetes eset a két óra közötti szünetben, egészen pontosan az óra elején, de a szünetre visszavezethetően. Még szénfűtéses kályhák voltak az osztályteremben és volt iskolagondnok, amolyan igazi mindenes. Télen fűtött például, sorra járta az osztályokat, vagy fát vagy néhány lapát szenet rakott a masinába. Néha megkotorta a parazsat, hamuzott. Ha kéznél volt a kályhához támasztott kutács, azzal, ha nem, akkor a szeneslapáttal, és, ha semmi hasonló nem volt a keze ügyében, felkapta az első botot, amit ért. Így történt ez akkor is. Csak azt nem tudta Turek bácsi, hogy a tábla melletti bot a tanító néni mutatópálcája volt. Lekapta a kályha fedőlapját, kotort egyet, füstös szikrák csaptak ki a nyíláson, no meg a bot vékonyabb fele – mert hogy azzal piszkálta a parazsat – is lángra kapott. Kotort még kétszer háromszor, kicsit büdös lett, de jól égett a tűz. Rakott is rá két jókora lapáttal, a félig elégett, kormos végű botot  a kályha mellé tette és s mint aki jól végezte dolgát, elment.

   Kisvártatva megérkezett a tanító néni, magyarázni kezdett, majd kereste a mutatópálcát. A botot. Többen is mondták, a kályha mellett van. Látta, de nem hitte el, hogy az éppen az, amit keres. Mondta is, ez a kályhához van, ki dugta el az ő botját. No, akkor jött el az én „időm”. Gyorsan, hadarva meséltem, hogy Turek bácsi piszkálta vele a tüzet, meg hogy kicsapott a láng, meg a szikrák és azért van kicsit büdös, de tényleg ő volt, nem mi dugtuk el, nem is mernénk olyat csinálni… Meglehetősen szigorúan lettem rendre utasítva, hogy ne hazudozzak, élénk a fantáziám, Turek bácsi elég régen gondnok, tudja a dolgát, ő biztosan nem tenné meg, hogy a mutatópálcával piszkálja a parazsat! Ugyan néhány osztálytársam megpróbálta bizonygatni, hogy az Oszvald igazat mond, de leintette őket, én meg kaptam egy taslit, amolyan nyomatékfélét, hogy itt csak a tanító néninek lehet igaza. – Majd megkeresem az óra után Turek bácsit, és megkérdezem, mi az igazság! – zárta le a vitát.

  Aznap még két óránk volt, az esetről senki sem beszélt. Vége lett a tanításnak, a kapuban Turek bácsi várt. – Nahát, Oszvald! Panaszkodott rád a tanító nénid, hogy össze-vissza hazudoztál a mutatópálcájáról, hogy én elégettem. Megmondtam neki, úgy történt, ahogy mondtad. Nekem elhitte, te meg ne haragudj, nem tudtam, hogy az a bot az övé.

   Hát, ennyi a történet, a tanító néni, bár szerettük, mert jól tanított, azóta már régen meghalt. Lett volna rá lehetősége életében számtalan, hogy elnézést kérjen egy gyerektől, később már a felnőttől, de nem tette. Lett volna rá lehetősége, hogy elmagyarázza, miért gondolta, hogy én hazudok. De nem tette. Lett volna rá lehetősége, hogy az osztályt megkérdezze, vajon a fogadatlan szószóló tényleg a valóságot mondta-e el? De nem tette.

   Idős fejjel, a minapi közmeghallgatás utáni egy képviselővel történt beszélgetés után újra kellett értelmeznem azt a közismert tényt(?), hogy az igazság sokszínű, és hogy igazság többféle van. Minden csak nézőpont, viszonyítás, no meg érdekek figyelembe vételének a kérdése. Merthogy, amíg az iskolai esetben – feltételezhetően – a tanári tekintély, tévedhetetlenség nimbusza forgott veszélyben, addig a közmeghallgatás anyagában leírt egyes állítások és néhány válaszban elhangzott indoklások a jelenlegi kerületvezetés hitelességét áshatták volna alá, ha azt írják le, azt mondják, ami valójában történt.

   Beláttam, a képviselő érvelése az adott esetre, az összefüggések levezetése, magyarázata logikus. Lám, hányféle arca, színe is lehet a valóságnak, az igazságnak! De én nem tudom elfogadni az ő igazságát, mert máig él bennem a gyermeki őszinteség igénye, a tényleges, annak az egyetlen egy és bizonyítható igazságnak az elmondása. Hiszem, hogy – bár beverhetik a fejem – az igazság az igazság marad! És abban is hiszek, hogy a nép bölcs és nem véletlen ama bizonyos sánta kutya esete…