AD-blacklist1

2012
szep.
03

Nyelvében él a nemzet

Írta: Oszvald György

   Nem tudom megállni, hogy ne szóljak ismét a csodálatos magyar nyelv gyilkolásáról! Hadd kezdjem onnan, hogy sok évvel ezelőtt azon fortyantam fel pillanatok alatt, amikor a Parlamentben fél téglával verték véresre a mellüket egyes képviselők, hogy én vagyok az igaz magyar, s ennek bizonyítására zsinóros mentét, díszmagyart öltöttek, meg akár kellett, akár nem, kokárdával ékítették „vértől és téglaportól ragacsos” mellüket!      Hogy a lényeget is leírjam, a mell és saját válluk veregetése/ütögetése/döngetése önmagában nem tesz semmit (mindenkinek joga van hülyének lenni – mondá egy politikusunk nem is oly' rég), de ha mellé tesszük, hogy szerintük „az indítvány elfogadásra kerül", „a határidő meghosszabbításra került", „tíz egész öt százalékkal emelkedik majd az életszínvonal", „s erről délután 16 órakor szavaz a Tisztelt Ház", akkor érthetők az indulataim. Hacsak nem hiszi valaki is, hogy a kifogásolt szerkezetek jól vannak mondva, írva, s ettől még lehet magyar a magyar!

 

   Nézem a tévét, hallom, látom az egyik munkahelyvédelmi reklámot, melynek tartalmáról, értelmezéséről nem kívánok semmiféle vitában részt venni. (Annyit azért megjegyzek, ez a kampány egyszerű ember számára temérdek pénzt jelent – készítés, sugárzás, szereplők gázsija, stb. – és ezt mind a mi adóforintjainkból fizeti az állam!) De idézek az egyik film szövegéből: „Szeretem a munkámat. Mert az biztosít megélhetést a családomnak. Nem akarom elveszíteni!”

 

   No, itt felháborodtam ismét! Anyanyelvünk megint szenved! Arról most nem beszélnék, hogyan is kell egy mondatkapcsolást hangsúlyozni, de arról igen, hogy aki ezt a szöveget írta, aki ezt elfogadta, az egy idióta! Mert az én fogalmaim szerint nem azért kell szeretni a munkát, mert fizetnek érte. Ez a természetes, s az a felháborító, ha valaki nem így gondolja. Arról lehet vitatkozni, hogy megfizetik-e a munkát annak értékén vagy sem. (Nálunk, Magyarországon, sajnos csak kevesek kiváltsága a normális fizetés!) Én azért szeretem a munkámat, mert „felpörget” – ez is reklámszöveg, s ezzel egyet is értek –, mert kielégít, mert kiteljesedek általa … Lehetne folytatni a sort, ki miért szereti a munkáját.

 

   Ha értelmezzük a magyar nyelv szabályai szerint egyébként helyes mondatot, kérdem én, hogy ez alapján kiderül-e, a megélhetés mely szintjéről is beszélünk? Tételezzük fel, hogy minimálbérről van szó; ez pedig éppen csak a rezsi kifizetésére elég, nemigen telik színházra, egészséges táplálkozásra, konditerem bérletre, stb., stb., melyek min-mind egy normális és teljes élet részei lennének, ugye? Sokan még ezt az alulfizetett munkát is féltik, s természetes, hogy nem akarják elveszíteni.

 

   Úgy hiszem, én attól (is) vagyok magyar, hogy helyesen, néha tán választékosan is beszélem anyanyelvemet, nem fogalmazok félreérthetően – sajnálom, ha rossz beidegződések miatt szavaimnak olyan tartalmat is tulajdonítanak, amire jómagam nem is gondoltam; úgy kell nekik! – és kerülöm az általam nem ismert, nem egyértelmű nyelvtani fordulatokat. (Aztán ezeknek utána nézek, mert nem szeretnék hülye maradni!)

 

   Hát, szeressük a munkánkat, s arra kérek mindenkit, ne azért mert fizetnek érte! Szeretném egy picit szűkíteni a kört, s kérek minden pedagógust, tanárból lett politikust, szóvivőt, közéleti szereplőt, újságírót, rádiós, televíziós szerkesztőt, riportert, szeresse a munkáját legalább annyira, hogy verbális és írott megnyilvánulásait ellenőrizze, mielőtt a nyilvánosság elé tárja! Használják bátran a tárgyas ragozást: „a törvényt megszavazzák", „az ülést megnyitották", délután négy óráról beszélünk és nem tizenhatról (mert ha ezt mondjuk, értelemszerű, hogy nem hajnali négyről van szó)! Ha csak egy kicsit figyelünk magyarságunkra, nyelvünkre, 99,9 % (kilencvenkilenc egész kilenc tized százalék és nem kilencvenkilenc egész kilenc százalék), hogy többek leszünk általa!