Megrázó közömbösség!
Néhány napja érdekes, egyben megrázó riportot sugárzott az egyik kereskedelmi televízió. Témája az emberi közömbösség volt. Április 24-én délután 3-tól 5-ig egy csecsemősírástól hangos, magára hagyott babakocsit láthattak a Deák tér egyik zebrája előtt az arra sétálók. A film magáért beszél.
A videóhoz kapcsolódó sajtóanyagban ez a megállapítás olvasható: „1000 emberből mindössze 6 segítene egy magára hagyott csecsemőn! – Szomorú statisztikát sikerült készítenie az UNICEF Magyar Bizottságának rólunk, magyarokról. A szemmel láthatólag is őrizetlenül hagyott kocsi mellett megközelítőleg 1000 ember haladt el a 2 óra leforgása alatt. Bár az emberek többsége realizálta, hogy valami baj van, hiszen megálltak, vissza-visszanéztek, körbejárták a lefedett babakocsit, de mindössze 6 alkalommal emelték fel a kocsi ponyváját, hogy megnézzék tudnak–e segíteni.” (…)
„Egy gyerek nem képes egyedül boldogulni a világban. Szinte minden lépéséhez felnőtt segítségét kell kérnie. Ha mi, felnőttek, azonban megtagadjuk a segítséget, hova fordulhatnak? Az UNICEF az ezen akció alatt készített felvétellel igyekszik felhívni a figyelmet a „Gyerek, de joggal” kampányára, amely keretén belül a Gyerekjogi Egyezményt igyekszik népszerűsíteni. Ami a gyerekek jogai, azok a felnőttek kötelességei a gyerekekkel szemben, hiszen minden gyermek megérdemli, hogy egy szerető, védelmező családban nőjön fel, hogy egészséges életet élhessen, hogy játszhasson, hogy tanulhasson és hogy megkapja a felnőttektől a megfelelő védelmet az élet minden területén.”
Őszintén szólva, elgondolkodtam, emlékeimben kutakodtam pro és kontra. Az érvek az UNICEF gerilla akciója mellett szólnak, de sokszor olvashatunk ennek az ellenkezőjéről is! Egyik ingyenes napilap Olvasói levelek rovatában több írás is napvilágot látott, amelyekben így-úgy pórul járt emberek mondanak köszönetet embertársaik önzetlen segítségéért. Álljon itt a példa kedvéért két eset az utóbbi két-három hét „terméséből”!
„Néhány hete a párommal a HÉV-en utazva elhagytuk a digitális fényképezőgépemet. (…) Hetek múltán az egyik este egy hölgy állított meg bennünket a házunk közelében. Leesett az állunk, amikor elővette a táskájából a fényképezőgépünket. Kérdésünkre, hogyan tudnánk meghálálni, csak annyit mondott: reméli, ha vele történik ilyen, akkor talán a másik is segíteni fog. …” Vagy ez: „Nagyon köszönöm annak az embernek a jóindulatát, aki április 4-én az eszméletlen unokámhoz mentőt hívott. Békásmegyeren, az utcán ájult el, és idejében kórházba tudták szállítani. …”
Lehetne folytatni a példákat mindkét oldalon: hagytak már meghalni epilepsziás rohamban szenvedőt a nyílt utcán, gondolván, részeg azt illető, hányan és hányan fordították már el fejüket utcai verekedések láttán, hányan tették ugyanezt, amikor felelőtlen suhancok az autóbuszt vagy éppen a frissen vakolt épületet graffitizték össze? Vajon hányan kerültek későn orvoshoz azok, akik stroke-os állapotát félreértették az emberek: drogosnak, ittasnak vélték a szenvedőt? Valóban, ezek az esetek súlyosak, és nagyobb figyelmet kapnak adott esetben, mint az idézett pozitív példák. Csakhogy, amíg a segítségnyújtás után sok-sok esetében névtelennek lehet maradni, vannak esetek, amikor muszáj tanúskodni. Rendőrségre, bíróságra kell menni, esetleg több alkalommal is. A munkáltatót pedig a legritkább esetben érdekli, hogy a hatóság előtti megjelenés oka a mégoly nemes cselekedet is! Ezer módja van a lelkiismeret elaltatásának! Tudom, ez eléggé pesszimista álláspont, de valós alapja van. Egy esetben a jótett „jutalmát” a saját bőrömön tapasztaltam.
Mindent összevetve, az elmélkedésem végeredménye mégiscsak az, ha valami furcsát, szokatlant látunk, legalább arra vegyünk fáradságot – a szükséges és elkerülhetetlen óvatossággal –, hogy meggyőződünk arról, kell-e és milyen segítségre van szükség!? Az UNICEF sokkoló akciója esetében, ha embertársaim így tettek volna, bizonyára kedvezőbb lett volna a statisztika; mondjuk, 1000-ből 60 vagy 100! És ha így lett volna, ez tényleg jobb statisztika?
Ne feledjük! A hónap végén gyereknap lesz!
