Boldog békeidők nyomában

Minapi beharangozónkban azt írtuk, beszámolunk a labdarúgó Budapest-bajnokság eseményeiről. Ott voltunk a nyitányon, a Merkapt-sporttelepen. Ahol kísértett a múlt.

Megállt az idő. Legalábbis az Algyógyi úton mindenképpen. Azt láttam, hogy milyen ütött-kopott most az egykori Sörgyár-pálya, azt csak elképzeltem, hogy milyen lehetett 1950-ben, amikor átadták. Szerintem sokat nem tévedek, ha azt állítom, hogy túl sok minden azóta nem változott. A korlátok rozsdásak és lyukasak, az alkalmi betonülőkék düledeznek, a fű napszítta és hepehupás – talán csak a pléh-kispad „újszerű”, olyan harmincévesnek tippeltem, na és talán az öltözőépületet tatarozhatták egy-két-három évtizede.
Persze ma már annak is örülni kell, hogy a kilencvenes években beindult benzinkút- és pláza- és egyéb ingatlanépítési hullám nem söpörte el a ma már Merkapt Maraton Sportközpont nevet viselő területet, és egyáltalán van hol focizniuk az amatőrcsapatoknak. Mint például a házigazda Merkapt Maraton Team SE-nek: a nyáron a Budapest-bajnokság harmadosztályát megnyerő együttes az új, 2012/13-as szezon augusztus 18-i rajtján, immár a másodosztályban, a pestszentlőrinci 1908 SZAC KSE-t fogadta.

Varázslatos nyolcvanas évek!

Személyes élmény a nyolcvanas évek közepéről: varázslatos hangulatúak voltak az ilyen alsóbb osztályú focimeccsek. Például Nógrád megyében bármely falu apraja-nagyja kivonult vasárnaponként a településszéli arénába, apák, fiúk, lányok, asszonyok szorítottak a helyi „isteneknek”, és ha bárki meg akarta őket akadályozni a győzelemben – legyen az játékvezető, az ellenfél játékosa és edzője, vendégdrukker –, hát az minden volt, csak emberfia nem. Cifránál cifrább beszólások, irodalmi művekbe való aranyköpések zúdultak a kiválasztott felé, na és persze az esernyő, a sétabot is meglendült, ha éppen a fizikai fölényt kellett demonstrálni. Nem volt apelláta. Legyen elég annyi: anno a vendégsiker olyan ritka volt, mint ma a tisztességes politikus.
Szóval ezt az élményanyagot előkeresve vettem célba a Sörgyár-pályát – nekem csak az marad! –, és próbáltam valamiféle párhuzamot keresni, hogy létezik-e még ez a sajátos, a helyi futballt körülvevő miliő akár a fővárosban is.

Hihető lódítás

Nos, valami derengett. Elsőként egy váratlan oldalról. Középkorú hölgy telepedett le a kihajtott újságpapírra a nézőtérnek kinevezett domboldal felső betoncsíkján, amikor a kivonuló bírói hármas egyik tagja feléje vette az irányt, majd miután egy pakkot adott át neki – mintegy felkészítve őt a következő 90 percre –, azt mondta: „Lehet, hogy még ma szóba fogsz kerülni…” Hát persze, az ifjú partjelző (mostani terminológiában: játékvezető-asszisztens) tudta, hogy mivel jár egy-egy elnézett les: gyakori és igen hangos k…a anyázással. A mama jót derült, látszott, sokat edződött ilyen téren.

Szerencsére a jól megalapozott hangulat megmaradt – köszönhetően a Lőrincről átrándult SZAC-drukkereknek /jobb oldali képen/. (Megszámoltam: a két csapatot – barátnőstől, feleségestől, anyukástól, szurkolóstól együtt – 25-en figyelték érdeklődve) A hatfős egyenpólós B-közép legfiatalabb tagja is minimum hatvanévesnek tetszett, és minden egyes meccsmozzanatra volt valami tuti reflekciójuk. Egyikük a találkozó elején úgy emlékezett vissza a hőskorra – látván egy messzire szálló felszabadító rúgást, aminek végén a játékszer a túloldali susnyásban landolt –, hogy az „Olajkár Sanyi is valahova oda nyomta ki a labdát, ami talán a még most is ott van valahol”. Csak, hogy elhelyezzem a futballtörténelemben járatlan olvasót: Olajkár Sándor az 1930-as, 1940-es évek legendás kispesti és csepeli hátvédje volt. Tekintve azt, hogy – mint fentebb írtam – a fellelhető adatok szerint 1950-ben adták át ezt a kőbányai sportpályát és a nevezett futballista 1948-ban befejezte a sportolást, nem valószínű, hogy labdarúgóként megfordult itt. Tehát az öregúr kicsit nagyzolt, de hihetően nagyzolt… (A magyarfutball.hu nyilvántartása szerint viszont 1950. szeptember 6-án jártak az Algyógyi úton hazai nagyságok: a X. ker. ÉDOSZ-szal játszott hírverő meccset a Grosics, Kocsis, Puskás-féle nemzeti válogatott, amelyet utóbbi 17-1-re meg is nyert. Akkoriban 2500-an szorongtak a „lelátón”.)

A biztosítékot náluk igazán néhány bírói ítélet verte ki. A Merkaptnak a második percben megadott – egyébként jogos – büntető, pár (szerintük) elnézett buktatás és/vagy lökés, esetleg tévesen beintett, majd befújt les. Magam kívülállóként úgy vettem észre, hogy a „vádpontok” közül talán egy tűnt igaznak. A sokadik sípszó után aztán, megelégelve a „súlyos hibákat”, jött a kemény bírálat: „Gyere már közelebb, ha nem látod!”. Mi több a SZAC-kispadról is zúdult a spori felé a szitokáradt, így az egyik hivatalos kísérőt a korlát mögé küldte a pálya ura. Persze félreértés ne essék: szó sem volt, holmi pattanásig feszült, háborús helyzetről, csak egy ártatlan közjátékról.

Trükkös mester

A SZAC egyébként, lévén jobb, rutinosabb csapat, már az első félidőben fordított, így az érzékelhető különbséget látva furcsának tűnt, hogy egyik-másik vendégfutballista olykor rátett egy lapáttal, szintén számon kért a játékvezetőn ezt-azt. Elkeseredésükben aztán néha a merkaptosok is verbális hadüzenetet intéztek a dirigens felé. Ez aztán már a sokat látott bácsiknak sem tetszett, halk ejnye-bejnye után beszóltak a leghangosabb focistának: „Kérdd el tőle a sípot, és minden megoldódik” – hangzott az atyai jó tanács. Bosszankodott a SZAC trénere is (baloldali képen, középen, fekete pólóban), de ő saját fiai miatt: csapatának egy-egy megakadt támadása után – „gyorsabban már azt a kurva járatást” felkiáltással – toporzékolt a kispad mellett elégedetlenségét jelezve, majd hogy maga is lehiggadjon, úgy tízpercenként átbújt a kispad mögötti korláton és jó nagy slukkokat szippantva szívta el a cigarettáit. Ügyes trükk: a dohányzás a csapatkísérőknek központilag tilos, így viszont már, alkalmi nézőnek átlényegülve, nem…

Ja, majd el felejtettem: a kedves édesanya egyáltalán nem került szóba. Egyébként pedig minden téren megállt az idő: a környezet ugyebár falusias, a hangulat békebeli, nyomaiban a nyolcvanas éveket idéző. Kár, hogy utóbbi feltehetően csak itt és most volt ilyen, mert a Merkaptnak hasonlóan lelkes táborát nem leltük e napon. Talán, ha a hajdani, az 1926-ban alapított, Dreher SE nyomaiban még létezne, néhány elvetemült klubszimpatizáns focibarát ma is sztorizgatna a régmúltról az utódok soros bajnokiján…

Jegyzőkönyv

Budapest-bajnokság II. osztály (BLSZ II.), 1. forduló
Merkapt Maraton Team SE – 1908 SZAC KSK 1-3 (1-2)
Algyógyi út (Maglódi út), 25 néző, jv: dr. Szanyi Ádám
Gólszerzők: Bódi István (2. perc, 11-esből), illetve Zubor Ádám (22., 28.), Sipos Ádám (78., 11-esből)

(fotók: 10kerkult.hu/RF)