A futás: szerelem
Két éve találkoztam Herku Katával, az Óhegy parkban futott, s korábban útadott futókör alapcsúcs felállításának volt résztvevője. Az akkori nyúlfarknyi beszélgetést szerettem volna kicsit hosszabbra nyújtani. Nemrég sikerült mindkettőnknek alkalmas időpontot találni.
Őszintén szólva, kicsit zavarban voltam. Katával a munkahelyéhez – s mint kiderült, a lakóhelyéhez is közeli – Mekiben találkoztunk. Néhány perccel korábban érkeztem, mint megbeszéltük, s amíg várakoztam, azon törtem a fejem, hogy egy rendszeresen futó atlétával lesz az interjú, s ha beülünk, mire hívhatom meg? Egy Big Mac vagy talán egy nagy csokifagyi mégsem lenne jó ötlet, hiszen egy sportolónak azért figyelnie kell arra, mit eszik… Elmondtam neki, mikor helyet foglaltunk, s lányos zavaromat hangos nevetéssel nyugtázta; egy kapucsínó volt a kívánsága. Magamnak egy bugyborékos ásványvizet kértem, jól esett, kicsit megnyugtatott.
– Hogyan kezdődik egy napja? Hajnalban, kora reggel edzés, aztán irány a dolgozó? Vagy az átlagemberek sablonjai szerint?
– Néhány éve napi rendszerességgel edzettem, az utóbbi egy évben már csak három-négy alkalommal futok, ahogy az időm engedi. Hétvégén viszont mindig edzek, néha van csak kivétel egyéb program miatt. Újabban, úgy két-három hónapja bevezettem a súlyzós edzéseket is. A télen gondban voltam, mert a hideg miatt nagyon le volt fagyva minden, konkrétan az Óhegy parkban nem lehetett a rekortánra menni, annyira csúszott. A téli időszakban inkább délután futottam, a jó idő beköszöntével inkább a reggeli időszakot választom.
Katáról van egy régi élményem. Két éve hirdetett meg egy kétórás futásra alapcsúcs beállítást az Óhegy parki futókörön az Óhegy Parki Futókör (OHP) csapata, s Kata Richteres pólóban rótta a köröket, ami meglepett, de meg is örültem neki. Akkor csak néhány kérdésre futotta, s azóta motoszkál bennem, hogy Katát bemutathassam az olvasóknak. A 2015-ös verseny után elmondta, barátai csábításának engedve indult el egy Vivicitta futáson, s mint ahogy az lenni szokott, nem volt megállás. Nos, ez a beszélgetés jó alkalom volt arra, hogy kicsit részletezzük a kezdetet.
– Mikor, hogyan indult a futókarrierje?
– Öt éve kezdtem, s négy éve van, hogy két hétnél nem maradt ki több idő, az is betegség vagy időjárás miatt fordult elő. Az előző munkahelyemen volt egy felhívás az akkori áprilisi vivcittára. Azt írták a körlevélben, állják a nevezési díjat bármelyik kategóriára. Rám ragadt az egyik barátnőm lelkesedése, s a legrövidebb, 7 km-es távra beneveztünk. Annyira nagy élményt nyújtott a verseny, a hangulat, a kölcsön cipőben teljesített futás, hogy ott ragadtam. Elmentem más versenyekre is, kicsivel kezdtem, rövid távokkal, például 9 km-t a Nike félmaratonon, váltóban. Na, ezekhez már vettem profi cipőt, ruhát, s el is határoztam, hogy a következő évben megpróbálom a félmaratont egyéniben teljesíteni. Utána meg már ment minden magától, a futás az életem része lett.
Pedig korábban nemigen szerettem futni, Az egyetemen az egyik unokatestvéremmel futottam 4 és 6 kilométereket a salakos atlétikai pályán, azután nagyon sok év kimaradt, mígnem eljött 2012. áprilisa.
– Az alkati kérdés, hogy valaki képes akár 30-40 km-t vagy még többet is lefutni?
– Nem hiszem, inkább akarat kérdése. Egy egészséges, átlagos kondícióban lévő ember tudatos és rendszeres felkészüléssel képes lefutni egy félmaratont, a maratonhoz kicsivel több kell. Az ettől hosszabb távok már valóban egyéni kérdések, itt már sok speciális feltételnek is teljesülnie kell. De az akarat itt is fontos.
Például, amikor elindultam a maratonon, nem edzettem sokat, azt tudtam, hogy le akarom futni. Előtte és közben is azt éreztem, biztosan nem tudnék ettől többet futni, de most már úgy vagyok vele, hogy ki tudja? Talán mégis csak képes lennék egy kicsivel többre…
– Hogyan kezeli a holtpontot? Akár edzés közben, akár versenyen. Előfordul egyáltalán? Ha igen, hogyan motiválja magát?
– Az edzésen nehéz. Nemigen motivál senki, hogy most 15 vagy csak 10 km-t futok. A versenyen meg kitűzöm, hogy ezt most lefutom, és kész. Úgy állok neki, le kell futni, célba kell érni, bármi is történik, nem adom fel. Konkrétan a mostani Vivicittán történt, hogy 3 km után elkezdett görcsölni a jobb combizmom, vártam, hogy elmúlik, de nem múlt el, és imádkoztam, hogy a legközelebbi frissítőnél legyen magnézium. Hát, nem volt… helyette jött egy húsz kilométeres holtpont.
– Nem tudom, ismeri-e Frank Tibort, az ultrafutás idén 68 éves legendás alakját. Korábban volt szerencsém egy interjút készíteni vele, s bizony egészen apró részleteket is elmondott a futásról. A felkészülési időszakban 120-150 km a heti edzésadagja, amivel szinten tartja magát. No ezt nem azért mondom, hogy mindenkinek így kellene tennie, csak azt szeretném érzékeltetni, hogy egy idő után a futás életformává válik. Ön pedig egy másfajta életformát él: pénzügyi területen dolgozó fiatal, törékeny hölgy. Hogyan értékelné ezt az ellentmondást? Vagy nem is az?
– Hát igen, más emberek vagyunk. Jóllehet, a pénzügy egy eléggé zárt terület, ugyanakkor nagyon jól kiszámítható. Pontosan tudjuk, mikor vannak a megterhelő időszakok, ilyenkor nyilván kevesebb az edzésre jutó idő. És higgye el, a pénzügy nagyon szép terület, egyáltalán nem unalmas, mint sokan gondolják, mert minden nap más és más. Én nagyon szeretem ezt a munkát. Szeretem az állandóságot, az biztosan és pontosan tervezhető elfoglaltságot.
– Akkor ebbe a biztonságba, a futást hangsúlyosan kezelő életformába belefér a szórakozás is, legyen az kirándulás vagy egy jó táncos buli?
– Igen, belefér. Ez éppen az a kategória, hogy arra van időm, amire akarom, hogy legyen. Például, ha már a futást említette. Éppen ezért szeretek hajnalban futni, Amúgy is koránkelő vagyok, s így nem veszítek időt a nap többi részéből. Elég nagy a családom, széles a baráti köröm, szorosak ezek a kapcsolatok, mégis jut időm mindenkire, mindenre.
Beszélgetésünk ideje alatt szóba került Békéscsaba, hogy ott nemrég gond nélkül teljesített egy 18 km-es városfelfedező futást. Nekem Békéscsabáról egészen más jutott eszembe: az egykori Aranygyöngyös és Aranysarkantyús néptáncos címért folyó szólótánc fesztivál, mostanában pedig a röplabdás lányok – akik közül többet is gyerekkoruktól ismerek – szárnyalása mind a magyar bajnokságban, mind a nemzetközi kupákban. Élmények tömkelege…
– Bizonyára vannak a futáshoz kapcsolható, meghatározó és maradandó élményei. Felidézne néhányat?
– A maraton! Na az nagyon nagy élményem. Már csak azért is, mert nagyon rossz volt az idő. Úgy esett az eső, hogy műanyag zacskót húztam a cipőmre, hogy legalább a rajtig ne ázzak el. Sőt, a rajthoz is kukás zsákkal a fejünkön álltunk fel. Aztán ahogy a rajtpisztoly eldördült, mintegy varázsütésre, elállt az eső. Annyira erős volt az élmény, hogy utána bő két hétig elhittem, hogy szinte bármire képes vagyok. És ebből azóta is tudok erőt meríteni.
Egyébként minden versenyen történik valami olyan, amire jó visszaemlékezni. Említhetem a tavalyi WizzAir futást 33 Celsius fokos hőségben, amikor az ember azt kérdi magától, hogy minek is vagyok én itt? Tudom, hogy képes vagyok lefutni 21 km-t, akkor miért jöttem ide?
– Ha kilépünk a futás, mint sport világából, s egy másik dimenziót nézünk, akkor is igaz, hogy az időtöltés is hozott élményeket?
– Hogyne! Egy teljesen új ismerősi, most már azt is mondhatom, baráti kört, társaságot. Három éve alakultunk a K & H maraton váltóra, azóta számtalan embert ismertem meg. Most már tudatosan szervezzük a versenyeket, a váltókat, s akár hiszi, akár nem, ez nem csak sporttevékenység!
– Apropó, céges futás. Egyéni versenyzőként vagy a Richter szakosztályaként jegyzik önöket?
– Egyéni versenyzők vagyunk, de a céges klubon belül a futó szakosztály tagjaiként szerepelünk. Erre utlat ugye az a póló is, amiben annak idején látott az Óhegy parkban.
– Van egy hiányérzetem. A Merkapt SE meglehetősen sokféle futóversenyt rendez Kőbányán. Alapjában ezek is félmaratonok, persze sokféle lehetőséggel színesítve. Sőt, az élmény is adott a kerület alatt húzódó pincerendszer egy szakaszán is zajló versenyen, s akkor még nem is szóltam a Halloween vagy a farsangi futásokról! No, ezeken nemigen találkoztunk eddig. Mi ennek az oka? Hiszen említette, szeret Kőbányán futni…
– Egyszerű a magyarázat, a céges kötődés (Fut a cég sorozat) miatt a BSI versenyein indulunk, s ezek mellett nemigen fér el egy hasonló verseny. Persze, egyéni versenyzőként nem elképzelhetetlen, de nem gondolkodtam még ezen.
No, azért igyekeztem kapacitálni Katát, hogy kőbányai lakos, kőbányai munkahellyel, s ezek az alkalmak is kőbányai versenyek, szóval itt lenne az ideje egy próbára… Kata jót nevetett, de nem ígért semmit. Azt viszont megjegyezte, hogy az OHP Óhegy parki csúcsdöntő versenye be van írva a naptárjába, s hacsak teheti oda elmegy.
Remélem, mert ott, az Óhegy parkban, az első mini interjú végén azt kérdeztem tőle, mi kell ahhoz, hogy karcsú, törékeny hölgyek kilométer hegyeket fussanak? Azt válaszolta, hogy szerelem!
– Volt az életében más sport is a futáson kívül?
– Mindenféle labdajátékot nagyon szerettem játszani, de sajnos nem volt érzékem hozzájuk. Inkább úsztam, bicikliztem, korcsolyáztam és jazz balettoztam öt évig. volt. A mozgás nagyon fontos. Mindegy mit, csak sportoljunk valamit, a magam részéről maradok a futásnál.
Herku Kata Kisvárdán nőtt fel, ott járt Gimnáziumba, egyetemista éveit Debrecenben töltötte. Első diplomája szerint történelem szakos tanár. Egy rövid londoni kitérővel Budapestre került, tanári oklevele mellé egy közgazdász diplomát is beszerzett. Párkapcsolatban él, munkahelye 2012 novemberétől a Richter Gedeon Nyrt., a pénzügyön dolgozik.
Fotó: 10kerkult.hu/OGY, Herku Kata facebook oldala
