Történelem a búcsúban

Egyszerre éreztem szokatlannak és nagyszerűnek a Szent László Napok programjának részét képező helytörténeti kiállítást. Nem tudom, mást is meglepett-e, engem nagyon, éppen ezért igyekeztem utánajárni, hogyan kerül Marchenke Vilmos épületszobrász „hagyatéka” az inkább búcsú, mint alkalmazott képzőművészeti jellegű események közé.

Meglepődtem a sátor belsejét látva, a biztonság kedvéért az ott felügyelő vagyonvédelmisek egyikét meg is kérdeztem, a kiállítás a Szent László Napokhoz tartozik-e, s lehet-e fotózni? Megnyugtatott, hogy lehet, s az épületdíszek kiállítás az ünnepség része. Nem akarok hazudni, 15-20 percet töltöttem bent, amit láttam, lenyűgözött, s már ott eldöntöttem, erről feltétlenül írnom kell! Tőle tudom azt is, hogy a kiállítás Verbai Lajos, a Helytörténeti gyűjtemény vezetőjének nevéhez fűződik. Hát, elmentem hozzá, s megkérdeztem.

Összefüggések

  Őszintén szólva, egy kicsit kilógott ez a sátor a Szent László Napok programjainak sorából. Kinek az ötlete volt egy ilyen helytörténeti anyag megjelenítése? Miért éppen ő, Marchenke Vilmos áll a középpontban?

   – Az én ötletem volt, a kivitelezésben pedig Buzás Kálmán tanácsos kollégám segédkezett. Furcsa, egészen különleges ember volt Marchenke. A Csősztoronytól nem messze lakott, a Harmat utcában. A házát a gyerekkoromban „figurás háznak” nevezték, mivel ott voltak azok a bizonyos épületdíszek, kis szobrok, figurák. Mondták rá azt is, a babás ház. Ez a külső, de mint mondtam, különleges egyéniség, nagyon jó ember volt. Már csak ezért is érdemes megismerni őt. Például vasárnaponként, a mise után összegyűjtötte a gyerekeket, s a ma már nem létező hatalmas kertjében csacsifogattal vitte őket körbe. Meg-megálltak, a kicsik játszottak a szobrok között, s mire befejezték, készen volt a habos kakaó, lehetett fogyasztani. Persze ez azzal is járt, hogy felnőttek is megkedvelték, s lassan szinte a közösségi élet színtere lett a háza. Főleg azért, hogy épített mellé egy kuglizót.

   Ebben az időben, a XIX. század végén ezen a részen szőlő ültetvények voltak, s működött a kőbányászat is. Valójában kevesen laktak itt, s Marchenke révén egy kezdődő kőbányai társasági élet központja alakult itt ki.

Ha jól számolom, ez már legalább két erős szál, ami a múltat a jelenhez köti. Van több is?

   – Természetesen, van, s éppen ezért kezdtem kicsit messzebbről a történetet, hogy ezek a kapcsok érthetőek legyenek. Marchenke egy jó közösségszervező volt, s mi más is lenne a mai kor rendezvényének célja, mint a közösségek alakítása, a közös élmény nyújtása? Visszafelé is igaz a tétel, mert a közösségszervezés egyik eszköze a múlt megismerése.

   Van ennek a kapcsolódásnak egy direkt szála is. Korának elismert kőfaragó mestere volt, olyan ismert építészekkel dolgozott együtt, mint Ybl Miklós, Steindl Imre vagy, hogy kőbányaiakat is említsek: Feszl Frigyes és Lechner Ödön. És ezekkel a nagyságokkal nem akármilyen épületeken dolgozott: az Országház, az Opera, a János kórház. Sőt, ismét egy helyi vonatkozást említve, a Szent László templom épületdíszeit, az oltárt és a szószékét is ő formázta. Azzal, hogy ezt a kiállítást megcsináltuk, egyszerre kívántunk szólni az itt lakó emberekhez és a rendezvényünkre más helyekről ide látogatókhoz. Ez ugyanis azt is jelképezi, hol vannak az összekötő kapcsok Kőbánya és Budapest más részei között? (képünkön a Szent László plébániatemplom szószékének lépcső részlete látható)

Hogyan kell az érteni, hogy ő formázta a díszeket, a szobrokat?

   – Ez egyszerű. Az említett díszek egy különleges eljárással készültek, lényegében öntvények. Így Marchenke elkészítette a mintát, erről negatív formát készített, azt elvitték a Zsolnay porcelángyárba, ott kiöntötték, kiégették, mázazták, újra kiégették, s úgy hozták vissza. Az eljárás kiégetési fázisa jelentős méretzsugorodást okozott, így nagyon kellett figyelni arra, milyen formát kellett készíteni! Tehát nem ő tervezte az oltárt, annak díszeit, de ő formázta meg. Nem titkolom, célunk volt, hogy ne csak a kor nagyjait ismertessük meg a közönséggel, de a folyamatban kevésbé ismert mestereket is. És, ha valaki végignézi a kiállítást, talán késztetést érez arra is, hogy az Állomás utcán, a Hölgy utcán végigsétálva, tekintetét a magasba fúrva felfedezze Marchenke gyönyörűségeit. Ezek egyébként láthatók voltak a kiállítás fotóin is.

Mennyi idő kellett ahhoz, hogy éppen ez az ötlet valósuljon meg, s ne bármi más?

   – Húsz év.

Huhhh! Ez komoly! Arra gondoltam, hogy éppen Marchenkét kiválasztani, összegyűjteni az anyagot, fotózni, képeket nagyítani, stb.?

   – Hát persze, tudom, hogy erre gondolt, ez pár hónap volt csak, de az ötlet tényleg a két évtized tapasztalatából jött. S ha megengedi egy mondattal megemlítenék egy érdekességet még! Wartha Vince, a Műegyetem vegyész tanára volt, ő is itt élt Kőbányán, megbízást kapott a Zsolnay gyártól egy új máz kidolgozására. Így áll össze a Kőbányához köthető nagyon erős vonal: Marchenke formázott, Zsolnay kivitelezett, Ybl, Lechner vagy Steindl tervezett.  És a slusszpoént is hadd említsem meg! Wartha Vince felesége nem más volt, mint a szintén kőbányai illetőségű dr. Hugonnay Vilma gfrófnő, az ország első női orvosa.

Van valamilyen információja a látogatók számáról?

    – Pontos adat nincs, de a becslések alapján mintegy háromszázan nézték meg a kiállítást. Szeretném megjegyezni, hogy a látványt Buzás Kálmán, a Kőrösi Kulturális Központ tanácsosa, várostörténész tervezte és valósította meg. meggyőződésem, hogy ötletei hozzájárultak a sikeresnek mondható kiállításhoz.

Látványterv

Természetes volt, hogy a következő kérdezősködés Buzás Kálmán irodájában történt. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy tavaly résztvevője voltam az általa vezetett autóbuszos városnézésnek, amely során az útvonal része volt a „figurás-ház” megtekintése is. (képünkön a ház homlokzata) Jólesően nyugtáztam, hogy néhány információ még emlékeztem mélyén „csücsült.” Az akkori városnézést nem éreztem „programidegennek”, mint ahogy a pincerendszer megtekintését vagy a kilátás élményéért a toronymászást a Szent László templomban sem. Itt azonban más élménnyel találkoztam, s azzal indítottam Buzásnál, „hogyan kerül a csizma az asztalra”?

   A kérdéseim bevezetőjeként elmondtam neki, hogy megálltam a sártor bejáratánál, s arra gondoltam, ha valamilyen kezeslábas, malteros jelmezbe öltözött két-három fős szereplőgárda rakosgatta volna a díszeket a látványosan kialakított térben, akár egy rendhagyó performansz is lehetett volna a kiállítás. Alaposabban körülnézve azon gondolkodtam, miért éppen így valósult meg Verbai ötlete? Ő ugyan elmondott egy kapcsolódási rendszert, az aktuális rendezvény és a régmúlt között, de kíváncsi vagyok az ön véleményére is – veselkedtem neki a kérdések sorának. A válasz meglepett, hiszen Buzás egy éppen készülő pályázat anyagából olvasott fel néhány gondolatot.

„Sajnálatosan

− korunk morális válsága, valamint a külső behatások erősen gátolják az identitástudat erősödését, mi több kialakulását. Az erkölcsi válság nem ad nekünk példaképeket, vagy ha ad is, az a mi erkölcseink szerint nem követendő idol. A fáradt, kimerült és esetleg hasonló emlőkön nevelkedett immáron harmadik generációs szülőknek, kisebb baja is nagyobb annál, hogy a meghalt dédike megörökölt lakásából a gyorsan pénzzé tehető értékeken kívül, mást is elvigyen. Minden megy ki a kukába. Már néhány évtizeddel ezelőtt is a lomtalanítások alkalmával sok fotóalbum, régi családi képek, levelek, játék mackók, landoltak az aszfalton. Új lakás, új élet, elfelejtett család. De hol vannak a gyökerek? Tán csak a szokások, vagy azt is lemásolják valamelyik celebről vagy hamis idolról. Ezek az előjelek nem kerülhetik el a kultúraközvetítők figyelmét! Mindnyájunknak szüksége van gyökereire: a családra, és a honra, mert ez táptalajunk. Az otthon, az a hely, ahová tartozunk, nem egy földrajzi név, hanem a benne élők történelmi közössége, kultúrája, hagyományai, az érzelmi világunk harmóniája. Ez az identitás.”

   Nézett rám, gondolom, arra volt kíváncsi, gondolatainak hatása milyen érzéseket hozott bennem elő? De folytatta a választ, nem szokványosan. Arra utalt, hogy olyan alapvetésekre éreztem rá, amik gyökerei a nagyon régmúltba nyúlnak vissza. Ezek közül az egyik a kultúra megőrzésének a folyamata, a képi, a verbális majd a performatív formák fejlődése. (Igaza van, inkább ráérzés, mintsem tudatosság, de éppen ezért született ez az írás.) – Nem véletlenül helyeztem el az elemeket és alakítottam ki a – mondjuk így – enteriőrt, hiszen az összegyűjtött anyag adott volt, a tér elegendően nagy, s ezt ki kellett használni. A másik ok, hogy az épületszobrász műve egy folyamat végterméke. Maltert, létrát, pallót, fándlit használt a munkája során. Mert akárhogyan is nézzük, ez az ember, valójában egy „kőmíjes” volt. És itt pont. Ennyi a történet, ami az elrendezésre késztetett – magyarázta.

Úgy éreztem, hogy a közel átlósan elhelyezett palló egy irányt szabott, erre menj, arról kerülj! Igen ám, de voltak elemek, amik kicsit eltérítettek, s egy kitérőt kellett tenni: a teknő a korongdíszekre irányítja figyelmet, a fotók, alattuk a sarokdíszekkel, adott épületelemekkel rímelnek. Szándékos volt ez az elrendezés?

    – Igen. Verbai Lajos nagyon alapos munkát végzett. Nemcsak a díszeket gyűjtötte össze, de nagyon sokat fotózott is. Mikor együtt láttam mindent, az jutott az eszembe, miért is kell mindez? Hiszen, ha az ember kimegy az utcára, felnéz, ott látja mindazt a maga valóságában, amiket egy sátorba akarunk tenni. De arra is gondoltam, hogy bent, a múzeumban nem fér el minden, sok-sok darab marad a raktári polcokon. Egyszer ezeket is meg kell mutatni, s a kitérítő elemekkel éppen ezt kívántam elérni: lássák a betérők a ritkaságokat is. Olyanokat is, amik csak az Országházban láthatók.

   Itt Buzás megemlítette, korábban írt arról egy dolgozatot, hogy Marchenke Vilmos az Országház díszeinek kialakításában is részt vett, s erről kevesen tudhatták Kőbányán. Nem biztos, hogy az anyaggyűjtésem során éppen az ő írását találtam meg, de álljon itt egy kivonatolt részlet a lakjonjol.hu portál egyik, az Ahol a madár se jár: az Országház titkai című cikkéből:

„Mint minden Monarchia-korabeli középület tervezésére, az Országházéra is pályázatot írtak ki, amelyen a kor kiváló építészei vettek részt. (…) Megálmodójának, majd az építkezés vezetőjének, Steindl Imrének a rátermettségéhez kétség nem fért. Steindl a Műegyetem tanáraként számos középkori építészeti emlék restaurálásán dolgozott, korának kiemelkedő >>műemlékes<< szaktekintélye volt. (…) A tervek elkészítése mellett a felhasznált anyagok kiválasztása csakúgy az építész feladatai közé tartozott, mint a szerződések megkötése a vállalkozókkal. (…)

   Jóllehet az eredeti tervekben szereplő burkolatot módosították, de „az Országház azonban belső udvaraiban megőrizte egyik titkát: ezekben elkészültük óta tökéletes épségben és szépségben állnak az időtálló sajtolt téglából készült, és a pécsi Zsolnay gyár által e célra kifejlesztett, szintén időtálló kerámia elemeivel burkolt, díszített falak. (…)  Itt még a korszak másik jelentős keramikus mestere, Marchenke Vilmos volt a munkatársa. Zsolnay új anyagából kívánta az Országház díszeit elkészíteni, ám miniszteri javaslatra előtte a kor rangos szaktekintélyével, Wartha Vincével kellett megvizsgáltatnia.”

A Szent László plébániatemplom főhajója az oltárral

   Ez a kis részlet nálam messzemenőkig igazolja a kiállítás jogosságát, Marchenke munkásságának bemutatását, kőbányaiságának számtalan hatását. S hogy menyire lehet érdekes a búcsú történeti értelmezése, mint egyfajta közösségi színtér, kulturális, vallási  jelenség, ha mellé teszem a jelenkor ilyen vagy olyan néven illetett, műsorokkal, kirakodóvásárral egyéb látványosságokkal tarkított modern népszórakoztatását, talán nem is lényeges. A Marchenke kiállításnak helye van a kőbányai vígságok világában, mert Buzás Kálmán után szabadon, a szószéket nem vittük ki a templomból. 

Fotó: 10kerkult.hu/OGY és lakjonjol.hu (Országház fotó)