Legyen a költészet hétköznapi versünnep!

A verset, tágabb értelemben a lírát, a költészetet ünnepelte Kőbánya április 11-én, a Költészet napján. A sok-sok gyereket megmozgató esemény egy pontos forgatókönyv szerint zajlott, csúcspontja 11 óra 11 perckor következett be…

   Az előzetesen kiadott sajtóanyag egy rendkívül kreatív ünnepet sejtetett: Költészet parkja, versírógép, írásműhely Lackfi János József Attila-díjas költő vezetésével. „11 óra 11 perckor a Kedves Jocó című, a költő első versének sorait 300 vállalkozó szellemű gyerekkel közösen vizuálisan megjelenítjük. Ezt követően Sebő Ferenc előadóművész és népzenekutató vezetésével a résztvevők közösen eléneklik a megzenésített verset, miközben a közreműködők soronként állnak fel a színpadra és a közönség így élő képben is olvashatja azokat” – írták a tájékoztatóban.

   Szerkesztőségünk reggel kilenc órakor Lackfi rendhagyó irodalomóráját látogatta meg, s érdeklődve figyelte az átalakuló József Attila verseket. A résztvevők a kerület általános iskolásai és gimnazistái voltak. Az óra végén többüktől véleményt kértünk, hasznos volt-e a versek ilyetén közelítése vagy hidegen hagyta őket? Ám előtte lássunk egy átköltést!

„Ez egy cigimentes lakás,

Ez itt a füstmentes bagázs,

Látod, nem bagózik anyád,

Nyomd el a cigit kis Balázs.”

   Az idősebb tanulók a Zrínyi Gimnáziumból jöttek. Véleményük szerint mind a témaválasztás, mind a stílus elsősorban a 13-14 évesek gondolatvilágát tükrözi. Ők már nemigen emelnék ki a piálást, a cigizést, a bombára gondolok fordulatokat, a jó nő akarok lenni álmokat, sőt, „szarvasozás” is idegen tőlük. – Kicsit idegesítő volt, maga az elképzelés nem rossz – nyilatkozta egyikük. Kellemes szórakozás volt, néha nevettem, de úgy „elszállt valahogy” – értékelte az egyik leányzó az órát. A másik úgy vélte, hogy egyfelől az életkor adja ezeket, de erős hatása lehet a közvetlen környezetüknek is; mit látnak otthon vagy egy szűkebb baráti körben.

   A kontrasztot az általános iskolások véleménye jelentette. Elsőként azt szerettük volna tudni, tetszett-e nekik ez az irodalom óra. – Hát, igen, tetszett, mert vidám volt és így nem volt unalmas a költőkről tanulni – így az egyik nyolcadikos lány. A másik azt emelte ki, hogy így is, úgy is meg kell tanulni a verseket, s ezzel a módszerrel jobban rögzül a ritmus és a rímek. És, hogy szerintük mi a haszna ennek a rendhagyásnak? – Felkelti a fiatalok érdeklődését a versek iránt – fogalmazta meg a csapat hetedikese a véleménye szerinti lényeget. Abban pedig egyetértés volt a gimisekkel, hogy az átköltésre itt előjött témák sokban tükrözik a saját környezetüket. Megint más úgy vélekedett, hogy „ez a költő egy tök jó fej volt, s én élveztem, hogy modernizáltuk a verseket. Barátnője is tetszését fejezte ki. – Nekem azért tetszett, mert az irodalom órán csak elemezzük a verseket, és sosem gondoltam eddig bele, hogy a verseket így át is lehet írni.

   Hasonló kérdéseinkre egy szavalóversenyen több alkalommal is részt vett nyolcadikos lányt is megkérdeztünk. – Nekem ez ebben a formában nem nagyon tetszett. Ugyan sokszor mondok verset, szeretem is megtanulni őket, de inkább könyveket meg történeteket írok, így nem nagyon tudtam magam beleélni ebbe az átköltésbe. És ha nem tudok azonosulni a témával, nem nagyon tudok jót mondani róla.

   A vélemények érdekesek voltak, az írásműhely a tapasztaltak alapján egészen más volt, amit mi a „rendhagyó” alatt értünk, ezért nem hagytuk ki a lehetőséget, hogy magát a költőt, Lackfi Jánost (képünkön) is ki ne kérdezzük! Szembesítettük a véleményekkel, s egy rövid értékelést kértünk, tudva azt is, hogy nem Kőbányán tartotta az első „műhelyórát”.

   – Miért ezt a formát választja a költő a versek, a költészet népszerűsítésére?

   – Mindenképpen abból indultam ki, ha megnézzük az irodalomtanítási tradíciónkat, a tankönyveket, úgy néz ki, mintha az összes verset ugyanaz a komoly, szakállas bácsi írta volna és nagy, súlyos dolgokról szólnak, melyek nagy többségével a gyerekek ebben a formában nem tudnak mit kezdeni. Vannak perfsze üdítő kivételek, de Csokonaitól is A Tihanyi ekhóhoz versét tanítjuk és nem a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz címűt. Csukás Pista mondja, hogy a tragikus, ríkató tradíció felé megy el az irodalomtanításunk, mintha miden magyarnak automatikusan fel kéne vágni az ereit, ha a költészetre gondol. Évi száz körül van a fellépéseim száma az általános és középiskolákban, tanítok is az egyetemen, s ezen tapasztalatok alapján mondom, hiányzik a humor. Pedig ez az ember egyik alapvonása, és nem kell azonnal azt feltételezni, hogy ha élünk vele, ez nem jelenti a dolgok elkomolytalankodását! Egy idős bácsi, aki a gulagot is megjárta, mondta, hogy tévedés, miszerint a remény hal meg utoljára. A remény már rég halott, mikor a humor még mindig életben tart! És vajon miért is ne szólhatna a vers az én kis mindennapi nyomoromról? A vers nem csak „ünnepi műfaj” – persze, ezek is kellenek –, de a mindennapokban is jelen kell lennie. Az kell, hogy a versek beleolvadjanak a hétköznapjainkba, s azt szeretném, ha a költészet köznapi versünneppé válna!

   Miközben beszélgettünk, kint már hatalmas készülődés zajlott. Joós Tamás, a Kőrösi igazgatójának ötlete nyomán folyt a hatalmas táblák és a betűk kiosztása, a Kőrösi munkatársai egy jól szervezett csapatként rakták ki a vizes vödröket, készítették elő a szivacsokat és festő hengereket. Őszintén szólva, nemigen tudtuk elképzelni, hogyan jelennek majd meg a betűk a kartonlapokon? Kérdeztük is, hogy vegyszerezve van-e a víz vagy a kartont viaszolták le? Mint kiderült, egyik sem! A tiszta vízzel „rajzolták” a gyerekek a betűket, hogy a jó vizes kartonon megjelenő vers a majd a  napsütés és szél hatásra végül is „elszáll”.

   Megérkeztek Sebő Ferencék, elfoglalták helyüket az alkalmi színpadon, miközben a szervezők az órát a figyelték. Nem véletlenül, hiszen a királyi televízió élőben jelentkezett be pontban 11 óra 11 perckor. A KÖSZI erkélyén Lackfi János adott interjút, lent a fejek fölé emelték a kartonlapokat, s előtűnt a vers, a Kedves Jocó. Egy fotóst és egy operatőrt a WOLF polgárőrség emelőkosaras daruja emelte a magasba, megörökítendő a látványt. A 300 gyerek és közönség együtt énekelte Sebővel a megzenésített verset, majd a színpadon soronként is, mint egy írógépben a papíron, megjelent a vers.

   A költemény megjelenítésében részt vett gyerekek megkapták az öt forint értékű kugler-bónt, s szereplésük után iskolák, osztályok szerint felsorakozva hozták azt el a KÖSZI előterében felállított „cukrászda” pultjáról, a Kőbányai Diák Önkormányzat önkénteseitől.

   A vers elszállt, de az ünnep megmaradt. A Költészet parkjában sokan ismerkedtek a költőkkel, működtek a versírógépek, a Weöres Sándor színpadon egymás után szavalták el frissen írt verseiket a bátrabbak, kicsit távolabb az idézetek fala telt be szép lassan a kedvenc citátumokkal.

   Délután egy óra körül Buzás Kálmánnal, a Kőrösi kultúrközpont főtanácsosával ücsörögtünk kicsit a KÖSZI előtti terecske egyik padján, csendben szemlélve a szél erőfeszítésit a száradni kirakott verslapok felborogatására. Néhány elszállt ugyan de a többi csak meg-megemelkedett. Mi pedig kimondatlanul is tudtuk, egy jól sikerült, a verset középpontba állító, széles korosztályt megmozgató és sokaknak örömöt szerző rendezvény tanúi voltunk.

cikkünkhöz képgaléria tartozik –  ITT   

fotó: 10kerkult.hu/OGY