A pásztói „szentháromság”

Salgótarjánból és Pásztóról érkeztek vendégek a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Kőbányai Könyvtára meghívására. Az országos könyvtári napok 2011. október 3-9. keretében egy igazi unikumot mutatott be dr. Csongrády Béla közíró – Shah Gabriella: Csohány Kálmán című könyvét. A bemutató vendége volt Csohány Kálmán özvegye, Klári néni is.

A könyvbemutató előtti bő fél óra igencsak bővelkedett meglepetésekben. Elsősorban Csongrády Béla számára. A három a magyar igazság elve alapján ott derült ki számára, hogy jómagam Kőbányán élek és, hogy szabadúszó újságíróként dolgozom, saját, kőbányai érdekeltségű honlap kiadásával foglalkozom. A második egy kedves és váratlan látogató volt: Madár János, Bátonyterenyén élő költő, Csongrády jó ismerőse jött el feleségével és barátaival Kőbányára. Harmadikként pedig gyorsan kiderült, hogy a Kőrösi Kulturális Központ egyik munkatársa Salgótarjánból, a „legendás” Józsiból (József Attila Művelődési Központ – a szerk.) került ide.

Nos, ennyi öröm után, befutott a szerző is a vendégekkel. A könyvtár emeleti különterme teljesen megtelt, mintegy 30 fő ülte körbe az asztalokat. Shah Timor beüzemelte a kivetítőt, majd Vazinay Mária közvetlen hangú köszöntője hangzott el. A közmondás, ugye, a három igazság mellé ráadást is kínál. Nos, ezzel Vazinay szolgált. Elmondta, az Artotéka kortárs grafikai kiállítóhely és műhely 2000 darabos gyűjteménnyel rendelkezik, köztük 39 db Csohány grafikával. Itt köszönte meg Koplik Judit művészettörténész segítségét, aki mind a könyvet, mind az Artotékát ismeri, és segítségükre volt a bemutató megszervezésében. Kiemelte, hogy Csohány, bár elhunyt, most is közöttünk van, hiszen róla fogunk beszélgetni, néhány alkotása a terem falait díszíti, özvegye, Klárika sem fog szó nélkül ülni, s a vetítő sem véletlenül van az asztalon!

Mindezek után dr. Csongrády Béla (középen, balra Shah Gabriella, jobbra Csohány Kálmánné) vette át a szót. Elsőként a könyv megszületésének alapjait, Pásztó városának speciális lehetőségeit és nagyjait mutatta be. Szólt Rajeczky Benjámin posztumusz Kossuth-díjas zenetudósról, muzeológusról, a teológia doktora cím tulajdonosáról, több könyv szerzőjéről. Gaál István Kossuth-díjas filmrendezőről, akit nem egészen az őt megillető helyen kezel a szakma, s nem utolsó sorban, de Csohány Kálmánt és hagyatékát említette. Hozzátette, a környezetről, Nógrád megyéről nem sok jót említenek, mikor kultúráról esik szó, annak ellenére, hogy a megye Madách, Balassi és Mikszáth megyéje, és most már tudjuk, Csohány Kálmáné is.  

   Csohány Kálmán, jóllehet élete nagy részét Erdélyben és Budapesten töltötte, eltekintve egy kis hódmezővásárhelyi kiruccanástól, soha nem tagadta meg szülőföldjét, Pásztót, s ennek megfelelően sírja a pásztói Szent lélek temetőben található. Emlékét, hagyatékát a város, élén Sisák Imre polgármesterrel, gondosan őrzi, kezeli; 2001-ben avatták fel a Csohány Galériát. A művész nevét viselő baráti kör és alapítvány tesz azért, hogy emléke méltó módon megőrződjön.

Csak érdekességként említette meg Csongrády, hogy miután Salgótarjánban, az egykori Karancs szálló presszójának falát díszítő óriási méretű kerámia falat, Csohány Énekek éneke című munkáját (képünkön) nem sikerült megmenteni a felelőtlen rombolásoktól, a maradékokat Pásztóra szállították, kiegészítették, s a gimnáziumban két helyen is közszemlére tették.

   No, de ne csak én meséljek, mondta, s a kérdése Shah Gabriellához (képünk), a pásztói múzeum, s jelenleg már a Nógrád Megyei Történeti Múzeum művészettörténészéhez szólt. Hogyan született meg és miért a Csohány könyv? – Hosszú évek gondolkodása, anyaggyűjtése, rendszerezése után tavaly jutottam el oda, hogy a dupla Csohány jubileumra – születésének 85., halálának 30. évfordulójára emlékeztünk – készen legyen és kiadható legyen. A kötet – dr. Csongrády Béla fülszövege után – Gaál István: Rendhagyó leltár című kiállítás-megnyitó írása következik. Egymás éltének fontos szereplői voltak, s Gaál 1981-es szövege ezt nagyon jól tükrözi. Ez a kiállítás Csohány halála után egy évvel, a Vigadó Galériában volt. Gaál a filmrendező szemével, pontosságával mutatja be Csohány gyerekkorát, művészi pályája indulását. Ez az írás azonnal megadja azt a közeget, ahol is Csohányt értelmezni lehet. Egy ütős kép után az életútjáról írok, de az erdélyi évekről azt tartottam helyesnek, ha ott született két novelláját szerkesztem be a könyvbe. Nálánál többet vajon ki tudott volna mondani? Ezt az időszakot több képével is gazdagítottam. Néhány elemezés után az akvarelljeiről, kerámiáiról talál adatokat, írásokat az olvasó, majd néhány verse jelenik meg a lapokon.  

Csohány életét, az Erdélyben töltött éveket, a kerámiás attitűdöt, néhány munkáját Shah Timor filmjének részletei tették szemléletessé. 

Csohány özvegye több alkalommal is hozzászólt a kötet bemutatásához. Történetei, hiteles emlékei teljessé tették a könyv értelmezhetőségét. És itt, a filmrészleteknél engedjenek meg egy szubjektív megjegyzést! Hadd ne menjek el szó nélkül Csohány gyönyörű, ízes, már-már archaikus beszédstílusa mellett. Az ,a’ - ,á’ és ,e’-,é’ rövid- hosszú magánhangzók a réges-régi magyar nyelv hangzóit, zöngéjét hordozzák! Élvezet hallgatni, gyönyörű!

Csohány művészetéről Juhász Ferenc azt írja egy helyen: művészete magányos és töprengő. Az aposztrófot a szerző imígyen oldja fel. – Ha rézkarcaira nézünk, a megoldás azonnal adott. Társasági ember volt, ezt Klári néni is megerősítheti, de alkotni csak magányban tudott. Képei szinte filozofikus magányt, mélységet ábrázolnak. A könnyedséget legjobban az illusztrációi – munkásságának jelentős része – mutatják.

Shah Gabriella felvetett egy nagyon is aktuális gondot. – Népszerűsíteni csak akkor lehet egy kiadványt, ha a sajtó ír róla. Ha tudják az emberek, hogy létezik. Ha nem jelenik meg semmi egy művészről, a mi munkánk sem ér semmit, hiszen nem magunknak dolgozunk, alkotunk!

A bemutató hosszabbra sikeredett, mint a szerző és a vendéglátók tervezték, de ez esetben senki nem panaszkodott. A rendhagyó művészettörténet és irodalom óra hivatalos vége után is jó néhányan idézték fel emlékeiket, s beszélgettek a témához csak lazábban kapcsolódó, a művészek megbecsüléséről szóló kérdésekről.