Koboldok anyja, Écska

Elsős volt a Szent László Gimnáziumban, mikor egy iskolai rajzverseny első díja kapcsán kérdeztem Pleszkán Évát. Majd az István, a király rock opera gimnáziumi bemutatóján csodálatos énekével hívta fel magára a figyelmet Éva. Néhány napja az utcán futottunk össze, sietve újságolta, koncertre készül, és bábkiállítása nyílik hamarosan. Valaki sürgette: Écska, Écska, gyere már! De ki az az Écska?

   A koncertre nem tudtam elmenni, de a kiállításra igen. A káposztásmegyeri Karinthy Frigyes ÁMK széles emeleti aulája zsúfolásig tele kicsikkel, nagyokkal, élvezték az óriási bábok között megtartott rendhagyó kiállítás megnyitót, melyen a bábkészítő-kiállító, Écska is részt vett. Mi sem természetesebb, hogy a bátrabbak a bábokkal fotózkodtak, meg-megérintették a figurákat. A megnyitó utáni átmenti, zsongásmentes időszakban ültünk le a sarokba Écskával beszélgetni. Adott volt, hogy elsőként a nevéről kérdezzem. Tetszik a művészneved – indítottam, de azonnal közbevágott: – Nem művésznév, ez a rendes, anyakönyvezett nevem. Értetlenül nézhettem, mert elmosolyodott, s kicsit hadarósan, mint az első interjún, mesélni kezdte új nevének történetét. Évekkel ezelőtt az egyik kedves ismerősöm, barátom kezdett el így hívni. Aztán rajtam maradt. Az is hozzá tartozik a történethez, hogy jóformán soha nem volt névnapom, mindig a karácsonnyal együtt ünnepeltük. Egy alkalommal, a barátaim nagy bulit csaptak az Éváknak, nekem pedig azt javasolták, legyek véglegesen is Écska. Nem volt ellenemre, hiszen már a hivatalos papírokat is Écska névvel írtam alá.

   A beszélgetés után magam is nyomozni kezdtem az Interneten és ezt találtam: magyar eredetű, anyakönyvezhető női név, Attila hun fejedelem nejét nevezték így, ajánlott névnap: június 10.

   Amikor az István, a királyt énekelted, éppen érettségis időszakodban, szó esett közöttünk a bábokról, a bábozásról is. Javíts ki, ha nem jól emlékszem, de az első interjúban ez az irány nem kapott ekkora hangsúlyt! – Hát akkor kijavítom az emlékezetedet, mert már akkor is arról álmodoztam, hogy a bábozással foglalkoznék leginkább. Pici gyerek voltam, amikor anyukám elvitt a bábszínházba, s ettől a pillanattól kezdve engem onnan kirángatni nem lehetett. Például a három napos Kolibri bábfesztiválra három napi hideg élelemmel menetünk, és én szinte a székhez voltam ragadva. A vonzalom tehát adott volt, csak akkor még nem tudtam, hogy a játék vagy a készítés oldalán kötök majd ki? 

  Elnézve a kiállított bábokat, eléggé összetett munkát láttam. Egyfelől a fejek, végtagok formázása, festése igényel képzőművész hajlamot, s ebből Écska nem szenved hiányt, másfelől a textiles rész a szabás-varrás készségét feltételezi. S van bőven még szakma, amikre a mezei újságíró nem is gondol. Ülünk a kényelmes kanapén, a bábok között, s Écska csacsogva csepegtette „múltja” csillámait. Afféle minden lében kanál módjára bele-bele kapott mindenbe, nem akart egy szakmánál leragadni. Azt mondja, számára az volt a fontos, hogy találjon egy olyan vonulatot, amelyben a megismert kézműves elemek megtalálhatók. És ez lett a bábkészítés.

   De a játék sem maradt el, mert 17 évesen bekerült a Figurina Bábszínházba. Készített számukra is néhány figurát, de azok közül nincs itt egy sem a kiállításon. Az éneklés és a bábozás is színpadi jelenlétet igényel, de utóbbiban kevésbé látszik az előadó – fejtegetem, de Écska egyből közbevág. – Már miért ne látszódna?
Van olyan irányzata is a bábművészetnek, ahol nem a hagyományos, paraván mögé „bújt” színész-báb-közönség háromszög érvényesül. És ez számomra igen érdekes, izgalmas dolog, mert képzeld el, hogy valójában a báb játszik, tehát nem lehet kiesni az ő szerepéből, karakteréből, de a gyerekek előtt én is jelen vagyok, s csak annyira adhatom magam, hogy ne nyomjam el a másik magamat, azaz a báb figuráját. A kettőnk viszonya egyfelől párhuzam, másrészt ellentét. Ebbe akár bele is gárgyulhat az ember.

   – Akkor ez feltétezi, hogy a következő lépés a színművészeti, a színészmesterség elsajátítása lesz? – teszem fel a logikusnak tűnő kérdést. Fura módon, a válasz tagadó. – Nem hiszem! Az igaz, hogy nagyon szívesen csinálnék egy nagyon őrületes, sátáni groteszket, elsősorban felnőtteknek, amit egyedül vagy kis létszámmal meg lehet oldani és lehet utaztatni, de ettől több valahogy nincs bennem. Igazából készíteni szeretem a bábokat. Nagyon jó, hogy játszom, mert a játék megtanít arra, hogyan kell használható bábokat csinálni.

   Mutatja a kiállított karaktereket, s magyarázza, egyik sem a színpadra készült; inkább kiállítási darabok. S ha már itt tartunk, nagy örömmel, s látható büszkeséggel említi meg, hogy egy év alatt ez a negyedik kiállítása, és hogy ez – a meglehetősen háttérbe szorult bábalkotó művészetben – mennyire nagy szó! Készséggel elfogadom, de nem hagyhatom ki, vajon milyen mesevilág hat a fiatal lányra, hogy félelmetes koboldokat mintáz? 

Emlékeim szerint a koboldok inkább a rossz „manók” … Meg, hát a kiállítás címe is az, hogy Kobolderdő. Sőt, az invitálásban is van erre hivatkozás. „Gyere el hozzánk! Találkozz a manókkal, tündérekkel, bűbájosokkal és a kobolderdő sok más elvarázsolt teremtményével! A bábokon és fotókon keresztül bepillanthatsz az erdőlakók mindennapi életébe, a gyereksarokban pedig magad is összeállíthatod a saját bábodat, eljátszhatod a saját mesédet.” Hogy is van ez a félelmetesség motívum? Miért nem tündéreket meg pillangókat készítesz?  – Igazából már kis koromban is mindig a rossznak szurkoltam. Úgy gondoltam, igazságtalan, hogy a gonoszt senki sem szereti. Mert azt ugye, nem tudjuk, amikor ő kicsi volt, hányszor nevették és csúfolták ki, mert bibircsókos az orra. És utálja a cicababa királylány, mert nem szép, holott a boszorka tök jó fej!
És azt hiszem, hogy akár a kiállításon, akár a színpadon, amikor megteremtek a gyereknek egy karaktert, azt nem sematizálhatom, mint egy Disney-mesét: a jó figura szép, aki meg csúnya, az rossz. Meg azt is gondolom, hogy aki a mesét írta, a jó figurát alaposan kidolgozta, a rossz figurához meg nem volt elég ideje, így azt elnagyolta. Ezért is szeretem őket.

   És a zene, az éneklés? – Ott élem ki az exhibicizmusomat, kevésbé félek a színpadi jelenléttől, s őszintén mondom, a zenekarommal biztonságban érzem magam. Maradjunk még egy kicsit a zenénél. Néhány napja, mikor összefutottunk, éppen a KÖSZI-be készültél koncertre. Kikkel és milyen bulit csináltál? – A Kőbányai Zenestúdióba járok, éneket tanulok. Ezt édesapámnak ígértem meg a halála előtt. (Écska édesapja, a virtuóz jazz-zongorista Pleszkán Frigyes az év elején tragikus körülmények között hunyt el – a szerk.) Többször is próbálkoztam ezt megelőzően valahová bekerülni, vagy bandát alapítani. Nem jött össze. A véletlen úgy hozta, hogy a stúdióban szinte az első pillanatban összejött az a társaság, akikből most a zenekar áll...

   Megváltozott Éva-Écska külseje is. A csinos, gimis tinédzserből felnőtt nő lett, változatlanul csinos, kedves, sárgás-barnás árnyalatú raszta hajjal, extrém színekkel, ruhadarabokkal. Szükséges jelmez, amolyan művészálca vagy a valóság? Ő most így az ego, Pleszkán Écska? – töprengtem. De úgy döntöttem, a végső „ítéletemet” a november 15-ei, egyik közismert és neves rock-pubban tartott koncertje után hozom meg. Nos, megtörtént. A koncert szenzációs volt, egy angolul beszélgető népesebb társaság több alkalommal a számok közben is tapssal fejezte ki tetszését. A fiatal és rendkívül tehetséges Overnighters zenekar (képünk) a blues, a funky, a rock nagymestereinek számaival sikert aratott. Écska most pepita felsőben, piros harisnyában volt, smink csak annyi, amennyi a félhomályhoz kellett. Magabiztosan konferált, csodásan énekelt. Semmi póz, semmi manír. Harmóniában volt önmagával.

fotó: 10kerkult.hu/OGY