Mécsvilágnál született ragyogás

Otthontalan alkotóknak biztosított kiállítási lehetőséget a Kőrösi Kultúrközpont. A megnyitót április 18-án tartották a körgalérián.

Az otthontalanok kiállítása már csak azért is érdekesnek, izgalmasnak ígérkezett, mert tudomásom van hajléktalan zenekarról, és van futballválogatottjuk is. Őszintén bevallom, A Kőrösi körgalérián kiállító emberek  képzőművészeti tevékenysége számomra ismeretlen terület, arról viszont van tudomásom, hogy a Fedél Nélkül című lapban a hajléktalanoknak is rendszeresen jelennek meg írásaik.

   A kiállítás nyitó paravánján egy állványon bekeretezett írás hirdeti: „A Fedél Nélkülben a lap indulás óta folyamatosan közöljük hajléktalan emberek írásait, rajzait. 2004-ben meghirdettük az azóta is folyamatosan futó művészeti pályázatunkat, melyre kizárólag hajléktalan emberek jelentkezhetnek próza, vers és kép kategóriában.”

   
Már az ajánló írása idején elgondolkodtam egy értelmezési kérdésen, s az idézett írás megerősítette kíváncsiságomat. Vajon az otthontalan egyenlő-e a hajléktalannal? Vagy lehet egy hajléktalanszállón élni, akár hosszú távon is, de lehet-e a szálló az otthon? Egyáltalán, mit jelent a hajléktalanoknak az otthon? És, ha már itt tartunk, vajon hol alkot az otthontalan? Vagy hajléktalan? Erről a szervezőt, Szenográdi Rékát (képünk), a Menhely Alapítvány munkatársát kérdeztük.

   – Egyet ért-e azzal, hogy a van hol laknom, nem jelenti azt, hogy van otthonom?

   – Igen, teljes mértékben. Az utcalap, a Fedél Nélkül, bizonyos szinten összefogja ezeket az embereket. A Menhely Alapítvány keretében működik és az a célunk, egyfajta mottó, hogy mindenkinek legyen otthona. Igazából az Alapítvány arról szól, hogy színesítse a szolgáltatásait, s azokat minél többen érjék el. A Fedél Nélkül utcalap terjesztésében például nem szükséges a hajléktalanság. Nekünk minden olyan emberrel dolgunk van, akiknek nincs meg a hagyományos értelemben vett otthona. Az otthon fogalmát ebben a helyzetben elég nehéz körül írni, de a gyökértelenség, a bizonytalansági faktor, egyfajta veszélyeztetettség benne van! Akik itt szerepelnek a képeikkel, eltérő helyekről küldik be azokat. Van, aki az utcán alkot, van, aki szállón lakik és ott fest és van, aki éjjeli menedékhelyeken húzza meg magát, s éjszaka dolgozik, akár mécsvilágnál! Mások csatlakoznak valamilyen körhöz, de egyébként mennek szállóról szállóra, akár naponta sorban állva a fapadokért; élik a hajléktalanok életét – foglalta össze a legfontosabb tudnivalókat, bár megjegyezte, az otthontalanságnak könyvtárnyi irodalma van.

    Felvetődött még bennem az is, kik ezek az emberek, mi motiválja őket az alkotásra? És a szó köznapi értelmében lehetnek-e ők művészek? Kódolják-e otthontalanságukat, megjelennek-e a képeiken az erre utaló jegyek? Deli Bálint ház montázsa igazság szerint cím nélkül szerepel. Mint házat ábrázoló kép, talán lehet az otthon szimbóluma, főleg, ha megpróbálunk az ablakokon „benézni” – itt és most az alkotó lelkébe! Mert az egyiken tengerben úszkáló halakat láthatunk, a másikban szárnyaló madarakat egy hagyományos parasztház tetője alatt. Ezeket a jegyeket akár az otthon utáni vágyakozásnak is értelmezhetjük, s ha elfogadjuk a tenger és a légtér szabadságát, akár az alkotó lelkének szabadságára is gondolhatunk. Ennyire direkt utalásokat azonban a többi kép nem tartalmazott. A témák és a technikák nagyon változatosak voltak, s nem egy alkotás valóban művészi megfogalmazás volt.

   A kérdésekre Eifert János fotóművész (képünk) adta meg a választ egy meglehetősen rendhagyó megnyitó során. Néhány alkotó jelen volt a kiállításon, s Eifert azonnal kihasználta a lehetőséget, rövid kérdés-felelet formájában mutatta be őket.

   Így tudtuk meg hogy Orbán Lajos 15-20 évvel ezelőtt Dél- Franciaországban, Lunel városában élt, nem messze a híres Aigues-Mortes, La-Grande-Motte és La-Grau-du-Roi helyektől; lovász volt, Camargue rétjein terelgetette a pikadoroknak tenyészett állatokat. Ide vezethető vissza a Lószerelem című grafikája.

   
   Bartal József  Vérfürdő, Csendes éj című képenek párosítása meglehetősen szokatlan! Bartal azt mondta, bár tetszik neki a rendezés, de nem ő választotta ki a képeket, így nem is rendezhette el azokat. Esküvői vacsora című képe vagy a Pipacsok viszont egy teljesen más stílust képviselnek, mint az említett párosítás képei. Bartal szívesen osztotta meg a közönséggel, soha nincs kész terve, hogy mit is fog festeni. – Felteszek egy színt, egy formát, s a többi jön magától, megmutatkozik, mit kell oda festeni. Így született meg az Esküvői vacsora is: először volt egy szürke tömb, s azt alakítottam, ahogy az kívánta. Mind a színek, melyek a kedvenceim, mind a formák tekintetében – magyrázta. Kérdésre válaszolva elmondta azt is, nehezen tudja befejezni a képeket, mindig talál valamit, ami még szerinte hiányzik a vászonról.

   Dvorcsák Gábor: The Revellers of Time című festménye már-már fotószerűen emeli ki a sötét háttérben a megvilágított arcokat, sajátos dinamikát adva a képnek. – Emberábrázolásból csillagos ötös – mondta Eifert János. Kétségtelen, ezt a képet a legjobbak között kell számon tartani! Dvorcsák meglehetősen sok képpel van jelen, mindegyik eltérő stílusú és ragyogó alkotás.

   Eifert János elmondta azt is, hatalmas teljesítménynek tartja, hogy ez a kiállítás létrejött, reméli, nem végállomás és lesz folytatása.

   A kiállítás támogatója a Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központ.

A kiállítás május 4-ig látogatható keddtől szombatig, 14-19 óra között.

Cikkünkhöz képgaléria tartozik - ITT 

fotó: 10kekrult.hu/OGY