Hol volt, hol nem…
Horváth György szobrászművész, az utóbbi néhány évet átfogó alkotói szakaszában született kisplasztikáiból Hol volt, hol nem volt címmel nyílt kiállítás a FSZEK Kőbányai Könyvtár Artotéka galériáján május 30-án. A kiállítást Oszvald György újságíró nyitotta meg.
Horváth György műveit a Kőbányai Könyvtár vezetője, Kaposi Ildikó (lenti nagy képen) ajánlotta a szép számban összegyűlt érdeklődőnek. Felidézte, Horváth György két évvel ezelőtt már állított ki az Artotékában, s azóta nőtt az ázsiója: – Sokan eljöttek, ami azt jelenti szeretik őt és a művészetét – mondta, majd átadta a szót Oszvald Györgynek.
Amennyiben a Horváth György szobrászművész kiállításának, egyben jelen írás címét – mondta Oszvald – helyesen akarjuk befejezni, a „volt” szót kell írni. Így: „Hol volt, hol nem volt.” De…
Oszvald nemes egyszerűséggel lehuppant a mikrofonállványok előtt álló stokira, megigazította orrára tolt szemüvegét, majd így köszöntötte a hallgatóságot: – Hát, szép jó estét mindeneknek! És a fenti fejtegetést tovább fűzve azt mondta, tekintve, hogy az érdeklődők éppen nézik a kiállítást és hallgatják a megnyitót, a helyes szó mégis csak a „van”.
– Mert, ugye, az eredeti frázis szerit az lenne a folytatás, hogy „…volt egyszer egy kiállítás”. (Esetleg színezni lehetett volna a népmesei attitűdöt azzal, hogy „ott, ahol az agyaghegyeken túl, a buzgó fazekasok égetésre készítik elő a kemencét, stb…”) De bármilyen furcsán is hangzik, tudván, hogy a kiállítás címét az alkotó választotta, a megnyitót úgy kell elkezdeni, hogy Hol volt, hol nem van.
Történt, hogy egyszer ez a fiatal legény, aki itt áll mellettem 'la, fejébe vette, hogy egy verekedős sportot akar űzni, hogy meg tudja védeni magát az erősebbekkel szemben. A karatét választotta, mert egyszerre kemény és művészet. Úgy képzeljék el, hogy a sok munka után Gyuri legény sérülten nyert magyar bajnokságot, sőt még nemzetközi versenyen is dobogón végzett.
De, erre majd visszatérek, elébb elregélem, hogy életének egy másik fontos döntése is volt. Korán elhagyta a szülői házat, önálló életet kezdett, Óbudára költözött. Egyszer betévedt Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművész, a Nemzet Művésze múzeumába, az állandó kiállításra. Amit ott látott, megfogta őt rendesen. Azon gondolkodott, hogy az a legényke, aki fazekas mesterséget szerzett a középiskolában, majd oktatói szakvizsgát tett, sőt, az ELTE-n művelődésszervezői diplomát is szerzett, hogyan szólítsa meg a művészt, ha találkozik vele. Mondja neki azt, hogy Horváth György vagyok, szobrászművész, fazekasmester? Hát, ez olyan lenne, ha valaki gitáros gyerek Elvis Presley elé állna, s azt mondaná, hogy Jani vagyok, a gitárvirtuóz! Hogy nézne ez ki? Gyuri legény azt választotta, hogy összegyúrja a két adatot, mintha agyaggal dolgozna, s az első adandó alkalommal úgy mutatkozott be, hogy fazekas vagyok, de szobrászattal is foglalkozom. No, ez az udvarias bemutatkozás annyira megtetszett a művésznek, hogy egy kávéra is meghívta. Biztos vagyok benne, Gyuriban ez a néhány perc mély nyomokat hagyott.
No, itt essék szó a sérülésről, mert a folytatás Gyuri lelkét mutatja meg. A derékfájásra, húzódásra az orvos pirulákat javasolt, de az nem tetszett a fiatal karatésnak, s addig-addig vitatkozott, mígnem beutalót kapott egy gyógytornászhoz. Megérte a perlekedés, mert olyan gyógytornásszal találkozott, aki mindenféle szer nélkül kigyógyította őt a derékfájós nyavalyából! És, hogy a lelke is helyre jöjjön, közel egy év kellett.
Hogy miért fontos ez? – kérdezte Oszvald. A folytatásban elmondta, azért, mert megmutatja, hogy egy emberben benn lakozik a küzdő, igazáért kiálló, és a szelíd, de mindenre érzékeny, fogékony lélek. Ez a kettősség a művészetében úgy jelenik meg, hogy az egyik oldalon „kiabál” és azonnal reagál a társadalom, a közélet visszásságaira, az igazságtalanságra, a másikon pedig ott a líra: a szerelem, két ember viszonya, a párkapcsolat kérdésköre.
A kiállítást beharangozó előzetesben azt írta Oszvald:
„Hol üvöltött, hol lírai finomsággal szólt a szemlélőhöz, máskor kegyetlenül őszinte elemzéssel jelezte érzelmeit a mindennapok történéseiről.”
Horváth György első kiállítása az Expressió címen futott, művei a direkt, azonnali benyomásokból építkeztek. A következő, a hangos, kiabáló – nem vagyok kortárs művész! – egyfajta tiltakozás a „kortárs” meghatározás kiüresedése miatt. Az Újhegyi Közösségi Házban rendezett újabb kiállítását (megnyitotta Csillik Blanka, a Press-szó netes folyóirat főszerkesztője) egy teljesen más hang jellemezte. Érdeklődése a teremtés, a párkapcsolatok felé fordult, s ennek megfelelően változott a stílusa is. Lágy formák, íves, fényes felületek, letisztult, egyértelmű kommunikációs rendszer jellemezte.
A negyedik, mostani kiállításán mindezekből látunk néhány alkotást. Témái a közéletiség (polgárpukkasztás), a líra (szerelem, kapcsolatok, születés), az impressziók (pillanatnyi hangulatok) és a gondolkodás (ő maga is teszi és késztet is rá).
Horváth György alkotói módszerére jellemző a tömörítés; ha költő lenne, bizonyára csodás metaforákat írna, így azt kell mondjuk, művei agyagba gyúrt költői képek.
Jelen kiállítás érdekesen szerkesztett, rendezett látvány. Kihasználja az Artotéka azon adottságát, hogy a függőleges falsík előtt egy vízszintes felület is rendelkezésére áll. Míg a falon a Nap és a Hold a nyitó és záró alkotás, az asztalon ezt egy-egy összefonódó pár – Első, Utolsó – valósítja meg. Ám itt az Új hajtás kilóg a sorból: a különállás egyfajta szimbólum, mintegy felkiáltó jel mutatja, itt a szerelem, a születés a téma.
A falon középen helyezkedik el két „agyagkép” – közel egyformák: egy anya hajol újszülött kisdede fölé. Az egyik címe: Exodus, a másiké Anya gyermekével. Mint Oszvald elmondta, azon vitatkoztak a művésszel, hol van a kivonulás, a tömeges kivándorlás az Exodusban? Oszvald szerint csak erős áttétellel értelmezhető, Horváth viszont úgy véli, a megtermékenyülés a férfi exodusa, hiszen millió spermium indul útra a teremtés kódjával! És mindkét tábla – az asszony fejkendője okán – mind keresztény, mind iszlám vonatkozásban is értelmezhető. (Nesze neked születés.)
Az asztalon erre a dilemmára jól rímel az Imám című alak. Hadd ne menjünk bele az imám értelmezésébe, de annyit megjegyeznénk, arról a vezetőről van szó e helyütt, aki a rangjából eredően képes természetfeletti erőt örökíteni az utódra! De Horváth kettős lelkületéből következik, hogy azt is megkérdezhetjük, „mit keres itt a migrács?”
Persze, megtalálható itt a lélek ama érzékeny rezdülése is, hogy amíg a Diadalív című szobrocskát nézzük (nincs feje), joggal kérdezheti bárki: – Miért dugja homokba a fejét a bácsi? De ott a kérdés a Cogito ergo sum művében – megint csak nincs arc, szem, ami valahogy eligazítana – hogy: És te min gondolkodsz?
– Hát nem csodálatos az ember? Kedveseim! A küzdősport nem azért küzdősport, hogy az egyik fél galamblelkű, és odatartja orcáját a pofonnak! Nem biz’ a! Mert a sportoló győzni akar! És akkor oda kék vágni, rúgni! Igaz, alap, hogy egyenlő képességű felek állnak egymással szemben.
A finom lélek meg inkább kitér, szelíden elhajol, de botorság lenne ezért gyávának hívni! Nem ám! Odamond ő is, persze kicsit rejtve: a szándék éle mintha bársonnyal lenne bevonva, de ha jobban odanyomom, fájhat az…
No, itt a mesém vége, még utána sem kő járni! Egyszer vót, hol nem van! Nézegessék a képeket, szobrokat, gyönyörködjenek bennük, fogadja be őket a lelkük! – nyitotta meg a kiállítást Oszvald György.
A megnyitóhoz a zenét és a dalokat F. Kovács András gitáros-énekes - Premier Művészeti Szakgimnázium hallgatója - szolgáltatta.
A kiállítás június 15-ig tekinthető meg a könyvtár nyitvatartási idejében (1105 Budapest, Szent László tér 7-14. – a Kőrösi Kulturális Központ épületében)
A cikkben írtakat néhány kép illusztrálja – ITT
fotó: OVM; 10kerkult.hu/OGY
Álljon mellénk, támogassa a szerkesztőség munkáját, hogy fejlődni tudjunk, hogy színesebbek lehessenek cikkeink! A részletekért kattintson a képre!
