„Nem rokonszenvezünk egymással”
A cím Csajkovszkij és Brahms kapcsolatára utal. Kétségtelen, nem szerették egymást, sőt … De, ha megengedik, inkább Taraszova Krisztina zongoraművész koncertjével kapcsolatos gondolataimat osztanám meg önökkel, kiegészítve a művésznővel az előadás után néhány nappal készült interjú részleteivel.
A koncert címlapja szerint:
„Nem rokonszenvezünk egymással”
A Duna Szimfonikus Zenekar koncertje Medveczky Ádám Kossuth-díjas, érdemes művész vezényletével
MŰSOR:
Brahms: Akadémiai ünnepi nyitány Op. 80
Brahms: D-dúr szerenád Op. 11
Csajkovszkij: b-moll zongoraverseny Op. 23
KÖZREMŰKÖDIK:
Taraszova Krisztina (a 2013. évi Fischer Annie ösztöndíj nyertese)
MŰVÉSZETI VEZETŐ: Szklenár Ferenc, MŰSORVEZETŐ: Zelinka Tamás"
„Aki azt mondja, nem izgul fellépés előtt, az hazudik! Amikor az ember annyit dolgozik, és eljön, hogy meg kell mutassa önmagát, minden butaság az eszébe jut. Hogy mit és hol fog elrontani, hogy elfelejti a darabot, hogy rossz helyen lép be, hogy elesik a zongora előtt, hogy begurul alája, hogy eltörik közben a lába, hogy kiszakad egy húr, hogy valaki rosszul lesz a színpadon, hogy megszólal valahol egy telefon. Szóval, ez egy horror. És akkor eljön a pillanat, amikor menni kell. Amikor ki kell lépni a színpadra …
… és Taraszova Krisztina zongoraművész megjelenik a színpadon. Talpig vörösben. Egy elbűvölő démon libeg át a zenészek között, fekete haja koronaként terül szét a vállán. Kedves mosollyal köszönti a zenekart, fogadja Medveczky karnagy biztatását, kezet fog a koncertmesterrel, elhelyezkedik a zongoraszéken, összenéz a karmesterrel, és bumm! Muzsika ezerrel, felcsendülnek az ismert zongoraverseny első hangjai …”
A Duna Palota koncertterme zsúfolásig megtelt, s hogy vájt fülű közönség kíváncsi a programra, a legjobb bizonyíték, hogy az érdeklődők mintegy fele bérletes volt. Zelinka Tamás precíz, egyben humorral fűszerezett bevezetői igazán laza, az előadás befogadását elősegítő hangulatot teremtettek. Olyan részleteket osztott meg a közönséggel, amelyek valójában a privát szféra határait súrolják. Hogy Medveczky Ádám (a képen balra Taraszova Krisztinával) jószerivel mindig hatalmas táskákkal jár, szinte görnyedve súlyuk alatt. De ezekben nem más, mint kották vannak, mert a legparányibb időt is arra szánja, hogy tanuljon, hogy készüljön, hogy az énekesek, a zenekarok előtt mindig a legnagyszerűbb, a legfelkészültebb formáját tudja mutatni. Ez annyira igaz, hogy a műsor első számát – annak ellenére, hogy előtte feküdt a partitúra – fejből vezényelte.
Krisztináról is elárult egy titkot. Igaz, a művésznő az interjú során elmesélte, nem gondolta volna, hogy az előadást megelőző barátságos beszélgetésen elhangzott mondatot Zelinka a közönséggel is megosztja. Hozzáteszem, nincs ebben semmi rossz: – Az az érzésem, hogy Csajkovszkij ezt a művet nekem komponálta – vélekedett a darabválasztásról Taraszova Krisztina. Ha jól belegondolok, több olyan ismerősöm is van, aki azért lett muzsikus egy adott hangszert választva, mert ifjú korában mélyen megérintette egy zenemű, meghatározva további életét, karrierjét.
„Létfontosságú, hogy egy zeneiskolai zongoratanár ne csak Bartók: Gyermekeknek című művét tudja eljátszani, de mutasson példát, hogy érdemes tanulni, s ezt tegye meg mint koncertező művész!” – idéztem Krisztinának Zelinka Tamásnak a koncert előtt elhangzott egyik lényeges mondatát. Eddigi kőbányai éveim alatt Taraszova Krisztinát több alkalommal is láttam, hallottam zongorázni: kiállításmegnyitón, ünnepségen, különféle zeneiskolai koncerteken. Hol a Kroó György AMI zeneiskola tanáraként, hol zongoraművészként jelölték közreműködését. Figyelembe véve Zelinka idézett mondatát is, kézenfekvő volt arról kérdezni őt, hogyan aránylik lelkében a tanár és koncertező művész? Melyik áll az első helyen?
Krisztina nem sokat gondolkodott, de megjegyezte, nehezet kérdezek. – A tanári pálya a megélhetés okán jött elő, mint lehetőség. Amikor elvégzi az ember a zeneakadémiát, nincs mögötte senki, aki felkarolja és elindítja, hogy no, akkor menj, koncertezz, fizetünk érte! Nem. Valahogyan el kell tartsa magát az ember …
– … Kellene azonnal egy menedzser, aki megszervezi az életét.
– Igen! Úgy lenne jó, de az keveseknek adatik meg. Ráadásul, nem vagyok az a típus, aki reklámozza magát … Hát, így jött a tanári pálya. Ha már meg van a végzettségem, miért is ne? Persze, ehhez tartozik, hogy semmi gyakorlatom nem volt. Nehéz volt az elején, teljesen másfajta koncentrációt követel. Igaz, belejöttem az évek során, de fontos, hogy a tanítás másfajta agyfunkciókat követel meg, mint a gyakorlás, a tanulás, az, hogy leülsz a zongorához, és elkezded magad megvalósítani.
Őszintén szólva, kicsit zavarban éreztem magam, hiszen nem állt szándékomban valamiféle tanár – előadóművész ellentétet szítani. Szerencsémre Krisztina jól kezelte a kérdést. – Egy adott helyzet után már nem lehet a kettőt egyszerre csinálni. Azt figyeltem meg, az igazán profik maximum tartanak egy-egy mesterkurzust, de azért az a fajta tanítás nem azonos azzal, hogy egy kezdőt hangról hangra tanítasz meg zongorázni – magyarázta kedvesen.
Arra kértem, részletezze kicsit a zongoratanári tapasztalatait! Azzal kezdte, mennyire más egy nagyobb létszámú osztályban tanítani, mint egy teremben egyedül lenni egy tanítvánnyal meg a zongorával. Ebben a közegben nagyon gyorsan meg lehet ismerni a személyiségét. – Képzelje el, nyílik az ajtó, belép a gyerek egy óriási mosollyal (hát, a jobb napokon …, s jó nagyot nevet, gondolom, valami konkrét eset villant az emlékezetébe), s abszolút vevő arra, amit mondasz. Köszön, Kriszti néni így, Kriszti néni úgy, egy kis pletyka az iskolai dolgokról és elkezdünk zongorázni. Megcsinálja, amit kérsz, bízik benned, lassan kialakul egy egészen különleges kapcsolat közöttünk. Nem hittem öt évvel ezelőtt, hogy ez valóság lesz …
A koncert előtt egy idősebb hegedűs hölgytől kérdeztem, merre találom az öltözőket, azon praktikus okból, hogy fotózási hozzájárulást kérjek a művészeti vezetőtől és Medveczky karnagytól, s miután elmondta, azt is megosztotta velem, hogy Krisztina egy tündéri nő, hogy mennyire jó vele dolgozni, nem kényeskedik, sőt, valamilyen gondolati kapcsolat lehet közte és a karmester között; nagyon jól mentek a próbák. Na, ez volt a másik téma induló pontja.
Vannak karmesterek, akik szó szerint levezénylik a szólistát, tempót, dinamikát diktálnak, s vannak, akik jóformán csak a zenekarral foglalkoznak, mondván, a szólista úgyis tudja a dolgát. Az ön esetében az láttam, a darab előtt összemosolyogtak Medveczkyvel, és bumm! Muzsika ezerrel. Csak néha villant össze a tekintetük. Ez lenne az a gondolati kapcsolat, amire a hegedűs hölgy utalt?
S a néhány másodperc tétovázás alatt, míg a válaszra vártam, átvillant rajtam az is, hogy ez a dicséret feltételezi, a művész az első hangjegytől az utolsóig, értve benne a zeneszerző előírásait is, betéve tudja a darabot. Míg tűnődtem, érkezett a válasz.
– Mindez igaz alapvetően, de kell hozzá egy fontos dolog. Ez pedig az alázat a darabbal szemben. Azt hiszem, nálam ezzel nincs probléma, ez volt a diplomadarabom is. Nemcsak a zongoraversenyt ismerem hangról hangra, de a zenekari szólamot is. Nekem ez az opus a mindenem, s azt hiszem, e nélkül nem is lehetne eljátszani. Máskülönben, honnan tudná az előadó, mi zajlik az alatt, míg neki nincs szólama. Így teljes az egész.
– Játszott már valaha Medveczky Ádám vezénylete alatt?
– Nem, ez volt az első alkalom. Nekem ez nagy élmény és óriási megtiszteltetés volt. Meg vagyok róla győződve, minden tizenhatodot, szünetet ismer a darabban. Máskülönben honnan tudhatta volna hajszálpontosan, hogy ütem kettőre kell beinteni a zenekart, nem ütem egyre(!), miközben én tizenhatodokkal játszom a futamokat! Fantasztikus volt! Az már pedig csak egy plusz volt, hogy egyes részletekről, lassításokról, dinamikáról ugyanúgy vélekedett mint én. Igaz, ezt nem feltétlenül szavakkal mondta el. A vezénylése, a mozdulatai igazolták, hogy egy hullámhosszon vagyunk. És még van egy lényeges dolog. Végig azt éreztem, a zenekar is kedvesen fogadott, szinte azonnal a bizalmába fogadott. Ilyen elbűvölő légkörben pedig igazán könnyű dolgozni.
– Hány közös próbájuk volt?
– A főpróbával együtt három, ami az imént mondottakat figyelembe véve elegendőnek bizonyult.
– Ez egy durván fél órás darab. Mennyi idő szükséges ahhoz, hogy ezt a temérdek hangot, zeneszerzői utasítást kívülről megtanulja, s legalább kétszer egymás után hiba nélkül el tudja játszani? Én több éves munkának tartom.
– Több oldalról lehet közelíteni. Hogy hangilag meg legyen egyben az egész, azaz, teljes legyen a memorizálás, egy hónap alatt kész lehet. Hozzáteszem, ha ismerős a dallam, és nem hangokra, hanem inkább motívumokra bontja, akkor könnyebb a tanulás. Aztán jöhet a kidolgozás, a dinamika, a darab megértése, befogadása. Egy másik lehetséges válasz az lehet, ha a „mikor van kész?” oldalt nézem. Erre nem tudok pontos választ adni. Lehet három hónap, de több is. Sok mindentől függ, de mindez napi három-négy órás gyakorlást feltételez. Abban igaza lehet, hogy amíg egy mű összeérik, valóban évek munkája, benne a próbák és az előadások is.
Van egy dolog, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A plakáton, a meghívóban is jelezték, hogy Krisztina Fischer Annie-ösztöndíjas. Nos, arra kértem Krisztinát, foglalja össze a legfontosabb tudnivalókat erről, beleértve azt is, milyen hatással volt az ösztöndíj a fellépéseire, a koncertező zongoraművész-énjére?
– Hadd kezdjem azzal, ami a művészpálya indulásával is összefügg, hogy nekem szerencsém volt. Kétszer, pontosabban másfélszer nyertem el az ösztöndíjat eddig, ami a fellépések számának növekedésével is járt. 2011-ben pályáztam meg először, s nem nagyon hittem, hogy sikerül – visszagondolva, azt hiszem, az önéletrajzommal lehetett a gond. De nyertem, igaz, fél ösztöndíjat, ami öt önálló koncertet írt elő, ráadásul öt különbözőt. Ez rögtön öt órányi repertoárbővülést is hozott magával. Ennek keretében jártam például Bukarestben, a Balassi Intézet ottani Magyar Intézetének szervezésében.
2013-ban ismét elnyertem az ösztöndíjat, de már teljeset. Ez ugye tíz koncertet jelent és ismételten az új darabok megismerését, megtanulását. A zenekaros fellépések mellett többször csináltam kamarakoncertet Soós Eliza klarinétművésszel, zeneiskolai tanárkollégámmal. Az ösztöndíjat szeretném újra megpályázni: az életkori korlátba még egyszer beleférek, és a kiírás szerint is háromszor pályázható. A jelenlegi pályázatban május elején Szegeden lesz szólókoncertem, ahol mások mellett Muszorgszkij: Egy kiállítás képei című zongoraciklusát is játszom. Veszprémben volt tavaly év végén egy csodálatos koncertem, 560 ember előtt, teltházas előadás volt. No, amit ilyenkor az ember átél, azt nem kívánom senkinek.
– Miért? Mit élt át?
– Izgultam. Aki azt mondja, nem izgul fellépés előtt, az hazudik! Amikor az ember annyit dolgozik, és eljön, hogy meg kell mutassa önmagát, minden butaság az eszébe jut. Hogy mit és hol fog elrontani, hogy elfelejti a darabot, hogy rossz helyen lép be, hogy elesik a zongora előtt, hogy begurul alája, hogy eltörik közben a lába, hogy kiszakad egy húr, hogy valaki rosszul lesz a színpadon, hogy megszólal valahol egy telefon. Szóval, ez egy horror. És akkor eljön a pillanat, amikor menni kell. Amikor ki kell lépni a színpadra …
… és Taraszova Krisztina zongoraművész megjelenik a színpadon. Talpig vörösben. Egy elbűvölő démon libeg át a zenészek között, fekete haja koronaként terül szét a vállán. Kedves mosollyal köszönti a zenekart, fogadja Medveczky karnagy biztatását, kezet fog a koncertmesterrel, elhelyezkedik a zongoraszéken, összenéz a karmesterrel, és bumm! Muzsika ezerrel, felcsendülnek az ismert zongoraverseny első hangjai …
fotó: 10kerkult.hu/OGY
Taraszova Krisztina. Az 1985-ben Beregszászán (Ukrajna) született fiatal zongoraművésznő édesanyjától tanult zongorázni, a tiszafüredi zeneiskolában, majd a debreceni konzervatóriumban csiszolgatta tudását. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zongora szakán diplomázott 2003-ban, Lantos István és Gulyás István osztályában. Számos nemzetközi verseny díjazottja (Földes Andor Zongoraverseny II. hely, Vroclaw-i Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraversenyen különdíj a kötelező mű előadásáért stb.).
Aktívan részt vett Kocsis Zoltán, Norma Fischer, Dimitrij Bashkirov, Bogányi Gergely, Nádor György, Rohmann Imre, Szokolay Balázs, Alexander Orlovetsky kurzusain.
2011-ben és 2013-ban Fischer Annie ösztöndíjat nyert, és bejutott a budapesti Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraverseny 12 középdöntőse közé. Szólóesteket tartott, illetve zenekari koncertek szólistájaként és kamaramuzsikusként fellépett Magyarország szerte, Lengyelországban, Hollandiában és Romániában.
Jelenleg a kőbányai Kroó György Zeneiskola AMI zongoratanára
----- ooooooooo -----
Medveczky Ádám Kossuth-díjas magyar karmester, a Magyar Állami Operaház és a Matáv Szimfonikusok zeneigazgatója, majd a Győri Filharmonikusok első karmestere volt. A operaház rendszeresen visszahívott vendégkarmestere.
A zeneművészeti egyetemen tanít; az ének tanszakon az operaénekes-jelölteknek tart szerepgyakorlatot, a korrepetitor szakon operakorrepetálást, a karmester szakon operavezénylést és operatörténetet, oratórium–daltörténetet, műismeretet oktat. Karmesterként, az operaelőadások dirigálása mellett, végigvezényelte a szimfonikus zeneirodalom jelentős részét.
----- ooooooooo -----
Fischer Annie (Budapest, 1914. július 5. – Budapest, 1995. április 10.) háromszoros Kossuth-díjas magyar zongorista, kiváló művész, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetés birtokosa.
10 éves korában Beethoven I., C-dúr zongoraversenyével debütált a nagyközönség előtt. 1926-ban volt az első nyilvános külföldi fellépése Zürichben, amelyen Mozart és Schumann egy-egy zongoraversenyét játszotta. Igen korán kezdte pályáját, igazi nemzetközi áttörésre azonban csak akkor kerülhetett sor, amikor megnyerte az 1933-ban Budapesten rendezett nemzetközi Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny első díját. Felfelé ívelő karrierjét a II. világháború szakította félbe zsidó származása miatt, ezeket az éveket Fischer Annie Svédországban töltötte férjével, Tóth Aladár zenetudóssal.
1946-ban tért vissza újra Budapestre, és ettől kezdve megszakítás nélkül itt élt, innen járta a világot. Fischer Annie hivatalosan sohasem tanított, ha fiatal művészek tanácsért fordultak hozzá, szívesen hallgatta meg őket és segítette pályájuk kibontakozását. Az 1950–1960-as években Magyarország „utazó zenei nagykövetének” nevezték.
