Pusziparti Meiszter-módra

Semmi más nem történt, csak a szokásos a hagyományos kertvárosi összejövetelen: ének, zene, disputa. De ettől egyáltalán nem volt unalmas.

Amennyire nehéz komolyan összehasonlítani az almát meg a körtét – vajh’ melyik szebb s finomabb? –, olyannyira kemény feladat eldönteni, hogy az általában egy időben (június végén) zajló Szent László Napok vagy a Meiszter Kálmán-féle kertvárosi baráti találkozó a rangosabb esemény. Nem is szeretnénk egyiket a másik elé helyezni, mert ugye nem is lehet. Viszont a számok alapján mindenképpen az utóbbi „nyert”: immár a harmincadik alkalommal gyűltek össze a kőbányai festőművész barátai, tisztelői és persze családtagjai a meghitt hangulatot árasztó lugasos Borsika utcai kertben. Igazán megtisztelő, hogy szerkesztőségünk is külön meghívót kapott az június 23-i összejövetelre, az pedig még felemelőbb, hogy Kálmán bácsi /a nyitóképen bal oldalon/ barátként fogadott mindkettőnket.

A 87 évesen is rendkívül energikus házigazda, ahogy szokta, a maga költötte verses köszöntővel tartotta a megnyitót, majd aztán – mialatt a zenés műsor zajlott – körbe járta a vendégsereget és mindenkihez volt egy-két kedves szava, mosolya, a rég nem látott ismerősöknek pedig nagy ölelés is jutott.
A betétprogramot alighanem még egy neves kultúrházban is megsüvegelték volna. Új előadóként konferálták fel a fiatal, feltörekvő (opera)énekes generáció tagjait, Göncz Renáta és Ágoston Lászlót, akik egy-egy szám és duett erejéig felvillantották szenzációs hangjukat – talán leírni sem kell, hogy ez „A” minőségi ének, nem pedig a kertévék alkotta tiszavirág életű „tehetségekből” kijövő vinnyogás. De a régi csibészek, az itt szinte állandó fellépőnek tekinthető Váradi Edit, Barna István, valamint Dinnyés József daltulajdonos /jobbra/ is hozták a szokásos kiváló formájukat. (Nem utolsó sorban a zenét mindehhez Hegedűs Valér zongoraművész nyújtotta.)
Ágoston László egyébként nagyon kedvesen úgy érezte, neki meg kell magyaráznia, hogyan is került ide mondhatni szemtelenül fiatalon.
– Huszonhat éves vagyok, fiatalabb, mint a találkozó. Gyerekként sokszor kérdeztem apámtól, hogy kié az a kép a falon, mire azonnal jött a válasz: „hát a Kálmán bácsié”; mindezt úgy hangsúlyozta, hogy egy festmény csak akkor festmény, ha azt ő készítette. Ha már ennyire meghatározó volt akkoriban az élmény, és ha már meghívást kaptam, gondoltam, én is viszonzom a magam módján.

A „buli” hagyományos csúcspontja a tombola, amelynek első felvonása mindig jótékony célú: idén is a Kőbányai Családsegítő Szolgálat kapta a befolyó szerény összeget. Ahogy a korábbi alkalmakkor, úgy most is szinte minden látogató nyert: egy-egy Meiszter-képet vagy -rajzot.
A nyereményt persze személyesen a házigazda nyújtotta át, a hölgyeknek rendre két nagy puszi kíséretében. A hátsó sorokban egy régi öreg barát viccesen, széles vigyorral, no és némi irígységgel meg is jegyezte:
– Persze, arra megy ki ez az egész összejövetel, hogy a Kálmán mindenkitől begyűjtse a puszit! – mondta nevetve. Majd amikor a talán húszas évei elején járó csinos lány sétált ki átvenni a nyereményét és hozzá megkapta „plusz jutalmat”, ugyanő így reagált:
– Ez a Kálmán egy mázlista!
Végül is, ha úgy vesszük, ez a találkozó egy nagy kertvárosi pusziparti volt Meiszter-módra…

(fotó: 10kerkult.hu/OGY)