A zene vigasztalás, magasrendű öröm…
A Kroó György Zeneiskola három hangversenyből álló sorozattal emlékezik Kroó György (1926- 1997) halálának 25. évfordulójára. Az első koncertet október 7-én rendezték az iskola Dísztermében. A koncert fellépője Rohmann Ditta gordonkaművész volt.
Hadd kezdjem azzal, hogy Rohmann Ditta előadásában egy fantasztikus művész hihetetlen virtuóz előadását hallgathattuk meg, mely a barokktól a kortárs zenéig terjedő ívet rajzolt fel! Függetlenül attól, hogy a zeneszerzők az évszázadok során sokféle hangszerre komponáltak már szóló műveket, egy szál csellóval (hegedűvel, trombitával, fuvolával, nagybőgővel, stb., stb.) kiállni a színpadra, nos, az mindig kihívás. A művész arra vállalkozik, hogy a koncertterem csendjébe egy olyan légkört varázsoljon, ahol eltűnik az „én”, eltűnik minden zavaró momentum, ha úgy tetszik, beszűkül a világ, és egy adott ponton túl már nincs más, csak a zene. A zene, mely a zsigereinkbe hatol, s a nagyérdemű még akkor is a bűvölet alatt áll, amikor a levegőben rezgő és egyre halkuló felhangok utolsó foszlánya is eloszlott, a művész kiáll a pózból, jelezve, most van vége az előadásnak. Akkor, és csak akkor, elementáris erővel szakad ki a zene hatása, átélve a katarzist, vastapsra váltva az élményt.
Rohmann Ditta nemhogy remekelt, de három visszatapsolás és ráadás igazolta vissza a sikert!
A koncertet dr. Széll Rita, a zeneiskola igazgatója (képünk) konferálta fel.
Köszöntötte a Kroó-család jelen lévő tagjait, a koncert közönségét, majd elmondta, hogy a 3 koncertból álló, Kroó György munkássága előtt tisztelgő műsort nemzetközi hírű művészek adják, elsőként Rohmann Ditta gordonkaművész.
A nyitó műsorszám Johann Sebastian Bach: C-dúr szvit öt tételes kompozíciója (Prélude, Allemande, Courante, Sarabande, Gigue) volt. A művésznő virtuóz, végtelenül profi és magabiztos hangszerkezelése a barokk zene sajátosságait hozta közel a hallgatósághoz.
A darabot a 26. Budapesti Bach-héten, 2015. júniusában adta elő Rohmann Ditta. (videó és hang: Remete Péter)
Ligeti György: Szólószonáta csellóra című szerzeménye egy másik világot jelenített meg. A mű sorsa különleges, hiszen „kevés darabbal fordul elő, hogy háromszor is elsüllyesztik, betiltják vagy visszavonják, ráadásul mindezt alig harminc év alatt.” – írja Zétényi Tamás csellóművész egy – mások mellett a Ligeti-opust is tartalmazó – CD anyagának elkészítése során.
A mű megszületése érdekes: Ligeti zeneakadémista korában titokban beleszeretett egy csellista diáktársába, Virány Annába. Saját bevallása szerint félénk fiatalemberként azonban nem merte megszólítani „Annust”, így egy szóló csellódarabot komponált számára. (A Ligetire vonatkozó ismertetés ITT olvasható -pdf- , a teljes anyag pedig ezen a linken érhető el.)
A műsor harmadik, Giovanni Sollima: Lamentatio című szerzeményét megelőzően egy, a művésznővel készült villáminterjút adnék közre! (Nem véletlen, hogy éppen itt.)
– A hangszeres szólistáknak szóló első kérdésem az esetek többségében a hangszerválasztás miértjét és a családi hátteret firtatja. Öntől is ezt kérdem, s kiegészíteném azzal, hogy azonnal a cselló volt a választott hangszer, vagy átállt valamely másikról?
– Alapvetően mindig énekeltem, a cselló édesanyám javaslata volt. A mai napig az ének a legfontosabb hangszerem, hiszen a hangom mindig velem van, s nem lényegtelen, hogy ez a legolcsóbb hangszer. A cselló, mint említettem, egyszer csak jött, mint az egyik kifejező eszközöm. De ezt úgy fogom föl, hogy nem egy hangszerem van, hanem zenét játszom, és többféle módom fejezem ki magam. Mostanára érzem, hogy kiteljesedtem, s a zongorát is bevonom az előadásaimba.
– Ha nem csalódom, a zongora többnyire kötelező a művészeknél…
– Nagyjából igaz, de nem mindenki szereti, még ha tud is zongorázni. Én történetesen imádom, és gyakran kísérem a növendékeimet. És ide tartozik az is, hogy szeretek énekelni a cselló mellett, mintegy magamat kísérve. Ezt ma be is fogom mutatni. Összegezve, a cselló egy nagyon nagy oldalamat fedi le, és több mindennel foglalkozom mellette.
– Az igazgató asszony említette, hogy jó kapcsolatuk van a zeneiskolával. Jelenti ez azt, hogy itt is tanít?
– Nem, nem, a zeneakadémián tanítok, a cselló tanszak vezetője vagyok immár két éve. A kapcsolatunk egészen más jellegű: többször tartottam már itt (a Kroó György Zeneiskolában -a szerk.) mesterkurzust, s így nem véletlen, hogy Rita engem hívott meg erre a koncertre.
– Van egy nagyon kedves fiatal trombitaművész barátom, aki kacérkodik a világjáró koncertszólista szerepkörrel. Ön gondolt-e valaha arra, hogy ezt az életformát válassza, hogy ebből éljen meg?
– Hát, … azt hiszem, hogy valamiféle ötvözetet képviselek, hiszen néhány nap múlva szólista koncertem lesz, de egyébként játszom kamarazenét is kisebb együttesekben. Nagyzenekarban nem szoktam játszani. Azt vallom, fontos, hogy a színpadon is megmutatkozzam, példát mutatva a növendékeimnek is, mert ahhoz, hogy egyedül zenéljek, egyfajta bátorság is kell. Az nagy dolog, hogy egyedül kiállsz a színpadra, s vállalod, hogy mondandód van! Legyen a szólista egy színész, aki monológot mond, vagy egy zenész. A másik oldal pedig az, és nagyon csodálatos, amikor egy közösségben együtt tudnak működni a zenészek, s ez esetben az egyén kevésbé lesz domináns.
A rövid interjú után lássuk, mit is lehet, kell tudni a koncert záró darabjáról, Giovanni Sollima: Lamentatio című opusáról. Hadd jegyezzem meg, ebben hangzik el az említett ének, jómagam azt mondanám, énekfoszlányok, melyek egyszerre biztosítanak egyfajta többszólamúságot a csellóval, másrészt pedig kifejezik az ima, a könyörgés fájdalmát.
Giovanni Sollima (1962- ) olasz zeneszerző és csellista. Zenész családban született, gordonkát tanult Giovanni Perrieránál és zeneszerzést édesapjánál, Eliodoro Sollimánál a Conservatorio di Palermóban, ahol a legnagyobb kitüntetéssel diplomázott. Rendkívüli csellóvirtuózként szerzett magának hírnevet. Zenéjében a régi olasz reneszánsztól a mai black metalig fellelhetők vonások.
A Lamentatio, a „siralom éneke” a XX. század elején, az Oszmán Birodalomban meggyilkolt összes – több mint egymillió – örmény emlékére íródott. A csellista elénekli siralmát, de virtuóz, kifejező ritmusokban is kifejezi az örmény nép fékezhetetlen vitalitását.
A beszámolómat Pablo Casals világhírű spanyol-katalán csellista, karmester egy mondásával szeretném zárni! „Music is the divine way to tell beautiful, poetic things to the heart.” Ami megközelítőleg azt jelent, hogy „A zene isteni lehetőség a szívet lírai szépséggel megérinteni.”
***
A koncertet rövid szünet követte, majd a Kroó György munkásságát bemutató filmet – rendezte Kroó András – vetítették le.
A cikkhez képgaléria tartozik ITT
fotók: 10kerkult.hu/OGY
Rohmann Ditta Budapesten született, Junior Príma díjas (2011) magyar gordonkaművész.
Tanulmányait a Boston New England Conservatoryban (1993-1994) Suren Bagratuninál végezte, majd a következő 10 évben (1995-2005) a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Kertész Ottó és Perényi Miklós tanítványa volt. Kitüntetéses diplomát szerzett 2005-ben a budapesti, majd 2007-ben és 2008-ban a baseli Zeneakadémián.
Pályafutása során számos TV- és rádiófelvétel készült vele, több lemezfelvételen is közreműködött hazai és külföldi szerzők műveiben. Koncertezett már Európa számos országában, de az Amerikai Egyesült Államokban és Japánban is megcsodálták művészetét.
Repertoárja a barokktól napjaink zenéjéig ível.
A cím Pablo Casals mondása, a teljes mondat: „A zene vigasztalás, magasrendű öröm minden ember számára.”