Teltházas művésztanári hangverseny
Zsúfolásig megtelt a Kroó György Zeneiskola Díszterme az október 22-ére meghirdetett művésztanári hangversenyre. Pedig nagyon sokan nem is tudták, mi lesz a műsor, s kik fognak fellépni…
Ezt én sem tudtam, csak feltételeztem, hogy valami nagy bumm várható, mert a korábbi zeneiskolai eseményeken jó néhány új arcot, vagy ritkábban szereplő művésztanárt láttam. Abban viszont biztos voltam, hogy nagyszerű élmény lesz a koncert, hiszen a zeneiskola eddigi hírneve, elismertsége, s a korábbi élményeim erre biztos alapot adtak. Nem csalatkoztam.
A program két részből állt, s kellett is a 10 perces szünet, mert az első részben hallottakat néhány korty frissítő közben meg kellett beszélni, de legalább egy rövid véleménycserét meg kellett ejteni; senkit sem hagyott érzelmi megszólítás nélkül az előadás. Sajnos, a második rész ígéretes produkciója betegség miatt elmaradt. (Bár hallottam már sokszor, többféle hangszerelésben is az Aida Grand March betétet, azért örömmel vettem volna egy fúvós kvintett változatot is. Staruss: Trics-tracs polkájáról meg ne is beszéljek.)
Tegyei Zoltán, Farkas Sára
Nyitószámnak lenni mindig nehéz feladat, hiszen ez az opus adja meg az egész hangverseny alaphangját. Bár Tegyei Zoltán a csembaló mestere azt mondta, őt ez nem zavarja, mert az elején sem játszik máshogy, mint tenné ezt a műsor közepén. Farkas Sára fuvolajátékával párosítva a csembaló sajátos lágy hangját, megteremtődött az a harmónia, ami a többi műsorszám befogadásához kellett.
Taraszova Krisztina zongoraművész olyan variációkat – megkockáztatom, köztük improvizációkat – játszott Mozart: Salve tu Domine művében, művére, amit csak kevesen tudnak. Nem véletlen, hogy a műsort vérprofi módon konferáló Mácsai János zenetörténész (képünk) is felsőfokban beszélt teljesítményéről. Krisztina olyan kadenciákat játszott, amit nagyzenekari kísérettel előadott zongoraversenyekben szoktak rögtönözni a tehetséges előadók. Ugye, hallották azt a rengeteg trillát, amit végül is azért játszanak a zongoristák, mert ez alatt találják ki, hogy mi következik majd.
Mácsai a következő számról is részletes ismertetőt mondott, jelezve, hogy Beethoven: Pathetique szonátája mi módon ad majd valóban patetikus hangulatot. A darab előadója Varga Gergő Zoltán, a 2016. évi Cziffra Fesztivál Országos Zongoraverseny győztese volt.
Bere Júlia gordonka előadása Matsunaga Minami zongorajátékával volt teljes. Mendelssohn: Lied ohne worte csellóra és zongorára sorozatából adott elő egy darabot. Kedvesen, mosolygósan, líraian, ahogy, ahogy azt a szerző elképzelte.
Egészen más stílust képviselt Rahmanyinov: g-moll prelűd című darabja. Kovács Bernadett is azon zongoraművészek közé tartozik, akik egy pillanat alatt képesek feszültséget teremteni, hogy ez a sajátos izgalom aztán a mű végére egy katarzisszerű érzésben oldódjon. Mácsai János ehhez az élményhez is adott egy kis előzetest. Elmondta, hogy 30-40 évvel ezelőtt még úgy tartották egyes szerzők, hogy Rahmanyinov elavult zeneszerző, sőt, kicsit romantikus. „Meg kell nézni a koncertműsorokat, s kiderül, hogy Rahmanyinov szerzeményeit 100:5-höz játsszák kritikusaival szemben.” – indokolta ennek ellenkezőjét.
Ezen a koncerten az indulóval kezdődő, s 1943-ban, a világháború közepén, a fronton a katonák ezreinek eljátszott, s erőt adó darab most is erős hatást váltott ki a hallgatóságban. Kovács Bernadett előadása elvarázsolta a közönséget, s ugyan nem kellett háborúba mennie senkinek, de a taps ereje jelezte az interpretálás minőségét.
Az első rész befejező műsorszámára különösen kíváncsi voltam. Komjáthy Péter hegedű (képünk) és Ábrám Endre zongora kettőse ugyanis Bartók: I. Rapszódia művét játszotta.
Kíváncsi voltam, mert Bartók neve népzenei alapokat feltételezett, s jól gondoltam. Ugyanis, elhangzott a műismertetés során, hogy eredendően is hegedű-zongora kettősre komponálta a művet, az első tétel eredete lassú verbunkos Maros-Torda megye folklórjából, a második, gyors tétel pedig Temes megyében gyűjtött román táncdallamokra épült.
Van itt egy kilcsszó: táncdallam. Igen, a magyar hangszeres népzene tánckísérő muzsika, s mint ilyen, ajánlatos minden feldolgozásban megőrizni ezt a jelleget. Ami azt is jelenti az előadó számára, hogy alkalmazkodnia kell a képzeletbeli táncos ritmikájához: mind a dinamika, mind a tempó megenged apróbb eltéréseket az írott kottától. Gondoljon csak arra az olvasó, ha a férfi egy felugrós motívumot mutat be, nem biztos, hogy ezred másodpercre pontosan érkezik, vagy egy csapásolásnál bizony lehet az egyik csizmaszár kicsit lágyabb, így halkabban szóló. Ezeket a táncbeli sajátosságokat kiválóan érezte mindkét művész, s nem tudom azt mondani, hogy a „prímásnak” vagy „kíséretnek” volt nehezebb dolga. Azt azonban megjegyeztem, hogy a II. tétel közepe táján egy szordínós részletnél Komjáthy Péter bravúrosan oldotta meg, hogy a futamok közben tisztán megszólaljanak az üveghangok. Megjegyzem, ezen sajátos hangok tiszta megszólaltatása még lassú tempónál is gondokat okozhat, még a képzettebb hegedűsöknek is.
A tánc tetőfokán megcsendesül az előadás, Bartók visszahozza az I. tétel lassúbb tempóját, de csak egy néhány taktus erejéig, mert a visszatérő főtémát átveszi a zongora, hogy a darab végére a hegedű játkos, könnyed „táncolással”, majd egy viharszerűen érkező futammal zárja a táncot.
Kovács Bernadett, Fánczi Gábor
A szünet után Fánczi Gábor nagybőgőn adott elő egy igencsak érzlemes, ugyanakkor virtuózitást is megkívánó darabot; partnere Kovács Bernadett volt. Szándékosan írok partnert, mert ez esetben is igaz, hogy szó sem lehet szimpla zongorakíséretről. Egymás rezdüléseire is figyelve hallhattunk egy magabiztos, virtuóz előadást. Külön köszönet azért, hogy Fánczi Gábor sokszor vállalja nagybőgőre írt darab előadását.
Mácsai János ez esetben is tudott érdekes információkat mondani a kortárs svájci zeneszerző, zenetanár, a svájci népzene kutatójáról, a schwyzerörgeli – egyfajta gombos tangóharmonika – specialistájáról, több együttesben is játszó muzsikusról.
Mácsai szavaival élve: „filmzene-szerű” klarinétdarabot hallhatunk pár perc múlva, mely M. Arnold szerzeménye klarinétra és zongorára. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Híd a Kwai folyón című, többszörös Oscar-díjas film zenéjét is ő írta.) Íme, megint egy zenemű, ahol a zongora nem kísérőhangszer, hanem egy duó teljes értékű tagja. Ez a felállás és értelmezés a Soós Eliza (képünk) – Taraszova Krisztina kettősnek nem jelentett újdonságot. Kipróbált, egymást nagyon jól ismerő és sikeres művészpárról van szó.
A szuperprodukció borítékolva volt. Disszonáns hangzások, sűrű ritmikai és dinamikai váltások jellemezték a szonatinát, a teljes hangzásra talán a modern (ultramodern?) volt jellemző – kifogástalan technikai tudással mindkét részről.
A zongorázás egyik igencsak nehéz formája a négykezes játék. Hollókőiné Bálint Alexandra (a képen balról az első) és Kovács Bernadett esetében a négy kéz azonban két zongorán dolgozott együtt a közös siker érdekében. Az előadás egyedi volt. A két zongoraművész – talán a darab legnehezebb elemét – a szólamok váltogatásának, felelgetésének csodáját, a zenés beszélgetést maximális profizmussal oldották meg. (Egyetlen észrevételem, elfogadva a nehéz hangszerek mozgatását, hogy szerencsésebb lett volna egymással szemben, az íveket kihasználó elhelyezés. Így mindkét előadó jól látható lett volna.) A kétzongorás darabok ritkán láthatók, hallhatók, így a művészek előadása igazi unikumnak számított.
A hangversenyek szervezőinek bizony gondot szokott okozni, hogy az egyes részek fináléja milyen műsorszám legyen. Az első rész végére olyan „ütős valami” kell, hogy fenntartsa az érdeklődést a szünet alatt is, a második részt pedig úgy kell befejezni, hogy a koncert emlékezetes maradjon. Nos, úgy vélem, ez esetben a Bartrók-darab kiváló megoldás volt az első rész végén, a második rész pedig szenzációs duplikációval zárult.
Részben köszönhető ez a zeneiskola újoncának számító Hagiwara Riku csellóművész-tanárnak (képünk), másfelől pedig egy kedves hagyománynak, nevezetesen a népzenét oktató művészek előadásának.
Gaspar Cassado a szvitet kifejezetten szóló gordonkára írta; kicsit meg is lepődtem, hogy a szimpatikus fiatalember egyedül jött a színpadra. Amit aztán a csellóval művelt, az maga volt a csoda! A mű III. tételét játszotta el – utána néztem a neten, szerintem ez a legnehezebb. Üveghangok, pengetések, glissandók, kettőshangzások, hirtelen változó dinamikai elemek uralták a záró tételt. Summázva, a komolyzenei befejezés nem is lehetett volna igazi, ha nem ez a záró darab!
A népzenei finálé pedig önmagában is egy „rejtett harmadik rész” volt. Délszlávos hangzásvilágú Bogyiszlói dallamokkal (Tolna megye) indított a zenekar – alapjában citerazenekar felállásban –, a táncrend szerinti lassú és gyors csárdás, majd a cinege (ugrós), végül a mars sorból az ugróst és a csárdásokat szerkeszették egy csokorba. A második szám tipikus délszláv dallamokra épült, kiegészülve a klarinéttal, míg a népzenészek fináléja Moldáviába repítette a hallgatóságot.
A zenekarban balról: Csonka Balázs – prímtambura, Babcsán Bence – tamburakontra és klarinét, Horváth Dávid – tamburakontra, Dénes Ábel – nagybőgő játszott.
Koncert ide vagy oda, nem állhatom meg, hogy ne szóljak a művésznők öltözékéről. A fekete nagyestélyi a szoknyarészen merészen sliccelve, vagy sokat sejtető csíkozásokkal a derék fölött és hátul középen sliccelve, az aranyveretes blúz a szmokingszerű blézerrel, vagy a végtelenül egyszerű szabású, de egy vékony fehér övvel látványossá tett cocktail-ruha, a fül mellé a szemnek is adott gyönyörködni valót.
A hangverseny végén az összes résztvevő a színpadra lépett, s egy nagy tablóval köszönték meg a tapsokat.
Én meg dr. Széll Rita igazgatóasszonyt faggattam a szerkesztés rejtelmeiről. „Nem volt ebben semmi nehézség. A tanáraink beadták, mit szeretnének bemutatni, akár olyan darabot is, amivel például versenyre készülnek, s néhányunknak már nem volt nehéz dolga, hogy a kínálatból kialakítsunk, szerkesszünk egy ütős sortrendet.” – mondta mosolyogva.
És még egy apró megjegyzés.
Örvendetes volt látni, hogy sokan voltak a gyerekek, láthatóan élvezték a zenét, a szülőknek gyakorlatilag nem kellett még a kisebbeket sem fegyelmezni.
Na, és az örök vesszőparipám: hadd dicsérjem meg a hallgatóságot! A közönség is profi volt, nem tapsolt bele az utolsó hangba vagy éppen a „koronás 4/4-es” szünetbe: a nagyérdemű megvárta, míg a pódiumon lévő művész megadta a jelet, hogy itt a darab vége, befejeztem, most lehet tapsolni.
cikkünkhöz képgaléria tartozik – ITT , a részletes műsor pedig IDE kattintva olvasható
fotó: 10kerkult.hu/OGY
Az oldal minden tartalma ingyenesen hozzáférhető, de előállításuk pénzbe kerül
