AD-blacklist1

2011
dec.
24

Délutáni csevegés Varnusz Xavérral-2

Írta: Oszvald György

 

wx 024_2leadUtoljára, eltekintve 1-2 kiállítás megnyitójától, 2009-ben beszélgettünk hosszabban, életének sok részletére kiterjedően. A beszélgetésből interjú készült, ami több helyen is megjelent. De azóta csak villanások vannak: kiállítások sora Balatonkenesén, a KMO-ban, a 2010-es Utak című antológia bemutatása, nyolcvanadik születésnapja…

 

A beszélgetés első részét ott szakítottam félbe, amikor Xavér bátyám a torontói évek történéseit a zene felé terelte, s azt a gondolatot hangsúlyozta, igyekezett a sokféle igénynek megfelelni. Emlékeztetőül az utolsó mondatok: „Azért tudtam megmenekülni és kihúzni a két évet, mert sok mindent ízlésesen tudtam előadni – megjegyzem, ettől lesz (vagy lehet) zongorázásból egyszer csak muzsikálás – és ez sokaknak tetszett.”

wx 093_2


Valójában minden attól függ, hogy el tudod-e adni magad vagy nem. Azt senki sem nézi, mennyi munkád van benne. A képlet szerint te a lehetséges maximumot hoztad ki magadból…

    Igen, lehet így is fogalmazni…

   

   Hirtelen feláll, ismét teát kínál. – Kicsit kihűlt a víz, úgy látszik, nagyon levettem a lángról, visszateszem, és mindjárt forrni fog – mondja. (Tudomásul kellett vennem, csak ennyit kívánt elmondani Kanadáról, Torontóról.) Tényleg csak egy perc volt a forralás, s amíg letette az asztalra a zubogó vízzel félig telt edényt, a szeme egy másik pontra fordult. Követtem a mozgást; egy iratmappát nézett az asztal sarkán.

  

   … Látod, ez lesz a második kötet húzza közelebb a mappát. Gépelt oldalak szépen lefűzve, köztük fotók sorakoznak. – Utoljára a közel egy hetes londoni utunkat dolgoztam fel, de ebben a kéziratban nem időrendi sorrendben lesznek a történetek. Sőt, még az egy utazásról szóló anyagban sem követik egymást napról-napra. Úgy gondoltam, hagyom, hogy az élmények ereje legyen a mérvadó. Közben olyan hétköznapi információkra támaszkodtam, amelyek a napi sajtóból, prospektusokból elérhetők. Itt van például a Temze partján a 135 méter átmérőjű óriáskerék. Ezt tudom, mert sokszor leírták már, könnyű volt utánanézni. De ezt az információt úgy kell beolvasztani, hogy a mit leírtál, ezzel együtt a tiéd legyen. Arra nincs recept, hogyan oldod meg.

   

wx 025_2   Kortyolok a teából, már ihatóvá hűlt, közben Xavér lapoz a mappában, s szinte mentegetőzve mondja, nem akarja rám tukmálni a történetet, de ha felolvas pár gondolatot, jobban fogom érteni, miről is beszél.

 

   Csavargás Albionban. Ez a címe. No, itt van. „Mottó: Londonban, hej, van számos utca, És minden utcán több sarok És minden sarkon vannak házak, És minden házon ablakok. Huszka Jenő Bob herceg című, valamikori nagyon sikeres operettjének fent olvasható szövegét néhai Martos Ferenc írta. Ez jutott most óhatatlan eszembe, amikor fiammal pár évvel ez előtt – jaj, mikor is volt? – három napra Londonba utaztunk.” Stb, stb. No, hát így gondolom a beépülést, s aztán keverem, kavarom, míg csak Varnusz Xavér nem lesz belőle. Vagy még egy: „Mentünk, mendegéltünk, amikor egyszer csak a legendás Buckingham palotához nem értünk, amely a Westminster városrész területén fekszik. A mai napig itt trónol és botorkál a veterán királynő, II. Erzsébet a családjával, akit azok a piros kabátos, medveszőr kucsmás gárdisták őriznek. Természetesen, óriási rács-rendszer öleli körbe a palotát. Annyira be voltak zárva szegények, mint az állatkertben a majmok (hangosan felnevet közben. Talán mégsem olyan princ dolog királynőnek lenni? Luxusrácsok mögött töltik rabságukat?” No, hát ilyenek vannak… Vagy, amikor Madame Tussaud viaszmúzeumába akartunk bemenni. Sajnos, a magas belépődíjak miatt erre nem került sor, így a lehető legtöbb prospektust, leírást elolvastam, megnéztem a fényképeket, sőt, még annak is utána néztem, hogyan készülnek a megszólalásig azonos viaszbábok. De ez így is maradandó élményeket hagyott bennem.

wx 307_2


Nem tartanád bántónak, ha rákérdezek, egyedül rakod össze a könyveidet „á’ la Varnusz Xavér” vagy segítséget is igénybe veszel?

   Nem, nem, nincs itt titok! Most már elmondhatom, Györgydeákné Takács Hajnalka lektorálta, s Bíró Ágnes szerkesztette a könyvet. Egészen pontosan, a két könyvemet, melyekből egyszer majd egy lesz! Ők voltak a „szülés” közbeni segítőtársaim. Tudod mi az a lektűr irodalom? (Bólintottam, hogy igen.) No, hát az biztos, ez nem az lesz!


Nem beszéltél még a párizsi kiruccanásodról. Igaz, egyik kiállításodon szerepelt ott készült képed, ha jól emlékszem, a Place Pigalle egy részletét mutatja be. Igen, igen, de van ettől érdekesebb sztori is.

   Nizsinszkij – minden idők legnagyobb orosz balett táncosa – a Montmartre temetőben nyugszik. Története a francia epizódban le van írva. Képzeld el, harminc, talán negyven évvel ezelőtt, egy kimondhatatlan vezetéknevű hölgy, bizonyos Gabi, aki Franciaországba ment férjhez, ma már nyugdíjas, de a Sorbonne-n még mai tanít pszichológiát, Xavér londoni koncertjein minden alkalommal ott volt. Képes volt repülőre ülni, s egy napra átjönni Párizsból, csak a koncert miatt! No, amikor megtudta, hogy a fények városában leszünk, mert én is összehaverkodtam vele, meg a feleségem, Terézia is, igyekezett abban segíteni, hogy mindent megtudjunk Nizsinszkijről. Főleg azért, mert Terézia nagy kedvence volt. Képzel el, harminc éves korára mindent elért, amit a balettban el lehetett. Azt mesélik róla, hogy akkorát tudott ugrani, hogy szinte megállt a levegőben. De fiatalon, harminc évesen megőrült. Az utolsó előadásán a nézők előtt lehányta magáról a ruháit és úgy szaladgált a színpadon. Onnan vitték el, és élete hátralévő éveit tébolydában élte le.  Gabi azt mondta, ha egyszer Párizsban leszünk, akkor a sírjánál pezsgőt fogunk bontani. No, erről mi rendesen el is felejtkeztünk, de Gabi nem, és megtörtént a pezsgőzés Nizsinszkij egészségére ott, a sírja mellett.


Látod, látod, nekem a párizsi út még csak tervezve van a feleségemmel. Én már többször is jártam Párizsban, de ő még nem. Néptáncos életének köszönhetően volt már Izraelben, több helyen is, Tamperében, sőt egykori iskolai küldöttként Szibériában, Salgótarján testvérvárosában, Kemerovoban is! Elhatároztam, hogy egy szép kerek házassági évfordulónkon az lesz az ajándékom, hogy Párizsban ünnepelünk, de vagy nem volt kerek az évforduló vagy, ha az volt, a körülmények nem jöttek össze. Most már úgy vagyok vele, sem az nem számít, hogy kerek-e az évforduló, sem az, hogy egyáltalán évforduló van-e, ha összejön a pénz az ajándékra, akármikor is, de megyünk…

     Én, a saját szempontjaim szerint nézve, azt mondom, hogy a párizsi utam volt a legemlékezetesebb. Már csak azért is, mert nem csoporttal mentünk, s Xavér fiam az első napon autót bérelt, így el tudtunk menni Normandiába is, ahol a nagy partraszállás, a D-Day volt. Meg oda, ahol Friedmann Endre alias Robert Capa világhírű fotóművész alkotott. Ő azért fontos, mert az egyetlen ember volt, aki a merte is vállalni a partraszállás fényképezését, meg engedték is neki. Száz egynéhány képet készített a korabeli Leica gépével, de csak 10-12 darab maradt meg belőlük egy laborálási hiba miatt.

wx 155_2  Kavargattam a teát, az utolsó korty volt a csészében. Ismét hallgattunk egy sort. Őszintén szólva, keveset tudok, tudunk Varnusz Xavérról, de hát nehéz egyenesben kérdezni a mindennapjairól, akármennyire is szeretem, s akármennyire is a bizalmába fogadott. Csak nekigyürkőztem, amolyan hátulról mellbe módszerrel.

 

Nehéz válaszolni arra, ha az embert a hétköznapjairól faggatják? Mert az utóbbi időben csak összehoztál két könyvet, azokkal elég sokat kellett matatni. De ez nem minden nap van így…

    Bocsáss meg, ezt el kell mondanom! Délután fél hatkor fog keresni a Kőbányai Írók, Költők Egyesületének évente megjelenő antológiája kapcsán a szerkesztő, valami hasonló beszélgetést tervez, mint most veled történik. Ez nem lehet véletlen, ha most a számmisztika megszállottja lennék, biztosan keresném az összefüggéseket. (A Kőbánya kiváló művésze cím átvétele)

wx 199_2


Talán csak annyi, hogy idén voltál nyolcvban éves. Nem lehet, hogy ennyire egyszerű a megoldás?

   Lehet, hogy igazad van… De, hogy válaszoljak az előző félig-kérdésedre. Én, aki tíz ujjal tudok zongorázni, csak egy ujjal tudok pötyögni a számítógépbe. Hidd el, sok idő elmegy ezzel! Kérdeztem is a kisebbik fiamat, Ádámot, hogy mi ez a „bábeli” zűrzavar, ami itt a billentyűzeten van? Semmiféle logikát nem látok abban, hogy milyen rend szerint vannak a betűk elrendezve. Erre azt válaszolta, hogy még az első írógépek idején, amikor is a betűk egy kis kalapács végén voltak, arra kellett vigyázni, hogy ezek a kalapácsok ne egymás mellől induljanak, mert könnyen összeakadtak volna. Hát ezért. Lehet, hogy ez így igaz, elfogadom, de nekem sok gondot okoz az elrendezés. (Fiával és Deák Bill Gyulával - mindketten Kőbánya díszpolgárai - a Kőbánya kiváló művésze cím átvételekor)


Csak az „írógépezés” töltötte ki az idődet? Nehezen hihető…

   Azon kívül, hogy a saját magam börtönébe vagyok zárva, nagyon teljes életet élek! Az rendben van, hogy az agyam kalapál még, de a térdeim már eléggé esetlegesek… És a másodikon lakom, lift nincs. És bármilyen hihetetlen is, óriási elmaradásaim vannak az irodalomból. Amíg fiatalon a szakmában voltam, hol délután, hol éjjel kellett zongoráznom, nemigen maradt időm olvasásra. Később a család is sok időt vett igénybe, igyekeztem sokat segíteni. Az utóbbi időben véletlenül keveredett hozzám a Márai-napló. Falom! Szó szerint, amikor csak egy fél órám van, már veszem is elő és élvezettel olvasom. Nekem tetszik, amiket ír, igaz, mások azt mondják, szomorú…

  
wx 008_2   A másik kedvencem Hrabal, őt is sokat olvasom. Meg Thomas Mann művei is arra várnak – tizenhat kötet – hogy végigrágjam magam rajtuk. Habár, tapasztalataim szerint eléggé nehéz a szövegezése. Azt gondolom, akkor jó olvasni, ha a temperamentumodhoz illeszkedő könyvet, verset találsz. Akkor élmény az olvasás. Nem kell görcsösen ragaszkodni mindenhez, hogy esetleg egy társaságban elmondhasd, igen olvastam tőle ezt is, meg azt is! Vagy mondok egy másik történetet, ismét Párizshoz köthető. A nejem nagy kedvence Marcel Proust és Az eltűnt idő nyomában című műve. Az ő házához mentünk, s akkor ötlött az eszembe, hogy milyen érdekesen ír: a világirodalom nagyságai közé tartozik, de oldalakon át írja le a semmit, hogy a legvégén történjen is valami…

   Lapozza a kéziratot, no, itt van, erről az esetről ez a történet van, mondja, s már idéz is néhány sort. „Valahára megtaláltuk Illiers-Combray-t, elérkeztünk a Proust múzeumhoz is, melynek neve Maison de Tante Léonie volt. Sajnos, hermetikusan zárva találtuk az épületet, úgyhogy egy darabig fényképezgettünk még, aztán lelkiismeretünk megnyugtatása céljából bementünk a városka ódon templomába, megbánni bűneinket, amiket csak ezután fogunk elkövetni. A templom szobor Jézuskája pedig megértően mosolygott ránk, mert mindegyikőnk halkan elimádkozta a Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekben imát…

  

   Lassan-lassan besötétedett, lámpát kellett kapcsolni, meg különben is majdnem fél hat volt már, s várta a korábban említett telefont is… A teáscsészét a mosogatóba akartam tenni, de Xavér kivette a kezemből, hagyd, lesz mivel szórakoznom az este! – magyarázta. Jó volt beszélgetni Varnusz Xavérral. Abszolút tele voltam az élményekkel. A valóságba az utcai bejárati ajtó dörrenése rántott vissza; nagy erővel húztam meg, hogy biztosan bezáródjon. De senki sem járt az utcában, nem hiszem, hogy bárkit is zavart volna az éles, fémes csattanás.

 

fotó:10kerkult.hu/OGY