„A futás meghagyja a mentális szabadságomat”

Papp Tünde egy fiatal, kedves, csinos, törékeny lány. Amatőrnek mondja magát, olyan embernek, aki sokáig mindenféle sporttól távol tartotta magát, mígnem egyszer elcsalták egy kellemes túrára. A 40 kilométerbe majd’ belehalt, de aztán… Erről szól Tünde története.

(Szeretném megjegyezni, hogy Tündét hosszabb ideje ismerem, tegeződő viszonyban vagyunk, s ennek okán nem lenne hiteles a magázódás. Köszönöm az olvasók megértését.)

   – Legutóbb azt láttam a facebook oldaladon, hogy Istriában futottál 100 mérföldet, s ráadásul egészen különleges környezetben. Valójában milyen sportágat űzöl? Hogyan dobog a szíved, amikor célba érsz? Sőt! Egyszuszra kell végigfutni a távot, vagy két nap alatt? Mesélj erről a nagy kalandról egy kicsit!

    – Egyszerre kell lefutni, de hogy az elején kezdjem, ez a Magyar Terepfutó bajnokság egyik futama volt, s ezt is a Magyar Túrasport és Terepfutó szövetség írta ki. Egészen pontosan ez április 7-én volt a hivatalos neve pedig: 100 Miles of Istria (171 km). Őszintén mondom, kételyek voltak bennem, hogy egyáltalán végig tudom-e csinálni? Azt kell mondjam, ez egy nagyon technikás pálya, tele van kövekkel, sok az emelkedő meg a hirtelen lejtő és itt nem úgy kell elképzelni a futást, hogy meg sem állok a célig. Több alkalommal is gyalogolunk, részben a pihenés miatt, részben pedig a terep adottságai miatt.

    Van egy nagy élményem is, ami ehhez a futáshoz kapcsolódik. Úgy 80 km körül utolértem egy magyar lányt, egy kicsit megálltunk és mondtam neki, hogy „pfú, Brigi, úgy érzem magam, mint aki élve el van temetve”. Meg is beszéltük ott helyben, nagy egyetértésben, hogy innen nem tudunk tovább futni, de ahogy felálltunk és mégiscsak elindultunk és öt perc múlva úgyanúgy futottunk, mint a pihenő előtt. Itt-ott beszélgettünk, enyhítettük egy kicsit a futás monotóniáját.

   És képzeld el, jött egy sms a barátnőmtől, hogy 50 percre van tőlem a kategóriámban az éppen élen álló lány. Erre azt mondja Brigi, hogy lehetetlen 30 km-en behozni egy órát. A 40 év alatti nők kategóriájáról van szó. Azért üldöztük úgymond a lányt, ha már ott vagyunk, hozzuk ki a helyzetből a maximumot. De elsősorban mindig magunkból, ez visz előre, nem a verseny. Megegyeztünk még, ha megy az utolsó 20 km, akkor ott nagy hajrá lesz. És láss csodát, olyan emelkedőket is megfutottunk, amikről korábban álmodni se mertem, és nemhogy utolértük a lányt, hanem 3, vagy 3 és perccel hamarább értünk a célba!

   – Elkaptátok akkor a bajnokot…

   – Hát, a kategória egyik legjobbját. Az abszolútban ugyanis mintegy öt órát vert ránk egy profi futónő.

   – OK, de az ő életmódja biztosan más, mint a tiéd? Gondolom, neki nincs munkahely, meg mások a felkészülési lehetőségei is – jegyzetem meg, majd egy kicsit a magam sportolói múltját idéztem.     

   Mondok két dolgot, biztosan nagyon fogsz utálni az egyik miatt. Azért lettem atlétából röplabdázó annak idején, mert ki nem állhattam a futást. Sprinter és távolugró voltam, és nem nagyon tetszett, hogy a focipálya körüli salakon kellett körbe-körbe szaladgálni, esetenként több kilométert. Szóval, csodállak, hogy egy kedves, csinos, törékeny lény ilyen teljesítményekre képes…

   A másik pedig, hogy úgy gondolom, a futás az embernek nem természetes mozgásformája. Amikor futottak őseink, az elsősorban vagy valami élelem üldözése volt vagy menekültek valami elől. Az alapmozgás az egyszerű járás egy átlagos tempóban. Hogyan, miért jön az a késztetés, hogy egy fiatal, csinos, karcsú nő egyszer csak elkezd futni? 

  A kép jobb szélén Papp Tünde - Istriai futás

   – Na, a futás miatt biztosan nem utállak, mert én se szerettem futni. Az őskori példára pedig azt mondanám, lehet, hogy az ember nem volt olyan gyors, mint egy állat, de kitartó volt, s előbb vagy utóbb, de beérte a vadat. De a futásra vissza! Igazság szerint igyekeztem mindenféle sporttól távol maradni és ez egészen addig tartott, amíg ide nem kerültem a Pannonhalmi Béla Baptista Általános Iskolába. Ez szerintem fordulópont, hiszen autista gyermekekkel foglalkozom, s eközben az a jellemző, hogy mindig én tárulkozom ki, én fordulok mások felé, én törődöm másokkal. Egy alkalommal egyféle lelki lazításként, frissítésként – minden előzmény nélkül – hazagyalogoltam Óbudára. Később ez még néhányszor megismétlődött, egy tanár kollégámmal „sétáltuk le” a távot. Ő hívta fel a figyelmem, hogy létezik a gyaloglásnak egy sportosabb formája is, a teljesítmény túra. No, én erről addig nem is hallottam. Próbaként elmentünk egy 40 kilométeres túrára. Hát, azt hittem, belehalok. Éppen hogy beértem szintidő alatt. Hadd ne részletezzem, a cipőmet sem tudtam levenni egyedül…

   Tünde egy picit elmélázott, gondolom, a négy évvel ezelőtti élmény lepergett lelki szemei előtt. De aztán folytatta a történetet, aminek az a slusszpoénja, hogy a „túrahalál” ellenére még 3-4 alkalommal elment a maratoni hosszúságú túrákra. Sőt! Nekem ugyan nem sokat mondott a Kinizsi 100, a Piros 85, de gondolom, a számok a távolságot jelentik km-ben.

   – Gyalogoltam, gyalogoltam, folytatta, de edzésről még akkor sem esett szó. Viszont egyre közelebb kerültem ehhez a szubkultúrához, s éreztem a jótékony hatásait is. Úgy két és fél év telt ilyenformán. A hétvégeken elmentünk a társaimmal egy-egy túrára, néha bele-belekocogtunk, de semmi több nem történt, a szó klasszikus értelmében vett edzés sem volt még; jól éreztem magam.

   – Kézenfekvő, hogy megragadsz a túrázásnál. Mégsem így történt. Mi vezetett el a futáshoz?

   – Igazság szerint a társaságnak, az új barátoknak nagyon örültem. De mindig azt éreztem, jobb lenne egyedül. Ezt pedig a futás adja meg, csak magamra kell figyelnem, nem kell másokhoz alkalmazkodnom. Úgy másfél éve elkezdtem edzeni is, ami csak annyit jelentett, hogy már hét közben is futottam, nem csak hétévégék teltek aktív mozgással…

   Itt egy nagyon szép Szabó Lőrinc idézetet mondott Tünde, ami sok mindenre magyarázatot ad. Így hangzik: „Ha mindig csak megértek, / hol maradok én?”  Például arra a kijelentésére, hogy „kell nekem egy közeg, ahol én vagyok fontos.” Azt hiszem, értettem őt. Ilyenkor kérdezik meg a hosszútávú futóktól, hogy mire gondolnak a futás közben? No, én erről nem faggattam, bár nem zárom ki, azért néhány nagyon fontos dolgot éppen ebben a magányban tud végig gondolni…

   – Az imént mondtál egy motivációt arra, miért is lesz futó valaki: „érjük utol az előttünk futót…” Igen ám, de ez már az a rész, amikor egy hosszabb távon kell valahonnan erőt meríteni. A másik motivációd az eddigiek alapján a „magamnak is fontos vagyok” gondolat, s annak levezetése. Mindkettőt elfogadom és kérdem, van-e más késztetés? Például, önmagában azt a tény, hogy legyőzz valakit.

   – Azt hiszem, ez nem jellemző. Itt inkább magát akarja az ember legyőzni. Említettem, hogy nagyon sok jó élménnyel lettem gazdagabb. Az is szempont, hogy ezeket újra és újra szeretném meg- és átélni. Az is motivál egy idő után, hogy mire vagyok még képes, hol vannak a határaim? Mivel nemrég futok versenyszerűen, visz előre, hogy egyre jobb eredményt tudok elérni.

   – Ezért végeztettél el egy ilyen terhelhetőségi teljesítménytesztet? Mi ennek a lényege?

   – Igazság szerint arra voltam kíváncsi, mire vagyok még képes. Most olyan élethelyzetben vagyok, hogy tudok edzeni, s hangsúlyozom, hogy még a dobogós helyezéseim sem mutatnak pontos képet, mert éppen a legjobbak hiányoztak az adott versenyről, és elsősorban a saját magamnak való megfelelés az elsődleges. Most képes vagyok odafigyelni magamra, heti 7-10 órát edzek rendszeresen, s ez elősorban annak köszönhető, hogy az iskolában nagyon megértők velem, a versenyekre is elengednek, s ezt nem győzöm elégszer megköszönni. Délelőtt 11-től vannak az óráim, így reggelente tudok edzeni. Úgy érzem, ezzel a beosztással nem sérülnek a közösségi kapcsolataim.

   Tünde egyik megjegyzése csak nem hagyott nyugodni. Ez pedig egy látszólagos(?) ellentmondás. Ha a 80-100 kilométerek (vagy több) teljesítése a sokszor köves, csúszós, lehetetlen talajviszonyok között, emelkedőket leküzdve, a szemekbe folyó izzadsággal, fájó izmokkal – és hadd ne ragozzam! – főleg gyötrelem, akkor milyen örömöt akar újra és újra átélni a futó? Mert, ami a célba érés után, a barátok társaságában történik, már nem a futás része. Tünde – talán meggyőzni próbált, talán nem – arra hivatkozott, hogy érzi azt a futás közben az ember, hogy „jól megy minden”, jól esik a mozgás, jó ritmusban van, egy szóval: örül.  Kicsit pontosabban is megfogalmazta az indoklást: „Nem vagyok megérve még ezekre a távokra, lehet, hogy sose leszek, mégis vágyom újra es újra az élmenyre, hogy végigéljem. Ezek adnak motivációt az edzegetéshez, a folytatáshoz.”

    Megtoldotta még, hogy nála úgy 100 km környékén jelentkezik az a pont, ahol megszűnik a futás sport jellege, s inkább az az érzés tölti el, hogy „élek”. Emlékeztetett arra, Istrián épp arról beszélgetett a versenyző társával, hogy „soha többé 100 mérföldet”, de a következő mondatuk már az volt, „ezt a célban már másképpen fogjuk gondolni.” Hmmm… Az Ultra Trail for Massive (UT4M) versenyen második lett egy profi futó mögött, s ha nyer, Madagaszkárba meghívással mehetett volna, gyakorlatilag majdnem ingyen egy hasonló megmérettetésre… A látszólagos kudarc nem zavarta, sőt, a versenybeszámolóban azt írta, hogy „Mindenkinek azt kell csinálni, amiben örömét leli, ez a legfontosabb! Aztán, ha néha valami eredmény is összejön, az külön jó, mert motivációt ad a folytatáshoz.”

  A francia verseny dobogósai: 1. LISA BORZANI  - 10:48:09 2. PAPP TÜNDE - 13:16:10  3. HELENE HANROT - 13:33:06

   Hát erről ennyit, mert van ám még sok fontos dolog, ami a témához tartozik. Sorolok néhányat. Hogyan tud a munkahelyéről eljönni, ha külföldi versenyre utazik, egy hétre is, akár. Milyen végzettsége van? Mibe kerül neki ez a fajta amatőr sportolás? Hány cipőt használ el például egy évben, s nagyon kérek mindenkit, itt ne a 3-5 ezer forintos kínai „futócipőkre” gondoljon: egy megfelelő cipő alsó hangon is 30-40 ezer forint! Hogyan táplálkozik, mert a nem mindennapi teljesítményhez – szerintem – eléggé speciális étrend kell. És nem utolsó sorban, amikor megismertem, éppen egy kiállításának megnyitóján vettem részt és tudósítottam róla, szóval, marad-e ideje a művészetre? És Tünde szép komótosan válaszolt mindegyik kérdésre. Íme.

    – Kezdem az elején. Igen költségtakarékosan élek, igyekszem mindent a minimumra csökkenteni. Például megpróbálom a nyaralást összekötni egy-egy fontos versennyel, és ami eszközre szükségem van, arra hosszabb idő alatt rakosgatom össze a pénzt. Nincsennek extra dolgaim, de nem is gagyi, amim van. (Itt nevet egy jót, miközben adja a magyarázatot is. „Régebben plázákba jártam és ott költöttem a pénzt, most ezt a futásra fordítom.”) Ha belegondolsz, ez fontos, hiszen évi öt cipőt is „elfogyasztok.” Az étkezésem is eléggé egyszerű: nyomelemeket, vitaminokat, aminosavakat fogyasztok, a szénhidrátot pedig a minimumra csökkentettem. Nagyon odafigyelek ezekre, már csak azért is, mert korábban kinevettem volna azt, aki azt mondja, reggelente az erdőben szaladgálok. (a fotón egy iskolai rendezvényen a kollégáival; Tünde a jobb szélen)

    Nem álltam meg, s beleszóltam a monológba. Azt kérdeztem, nem fél-e magányosan egy elhagyatott környezetben? Csak nevetett, és azt mondta, a városban is bárhol, bármikor megtámadhatja, aki arra „szakosodott” – és azonnal hozzátette azt is, egyre inkább az erdő válik a természetes közegévé. Mondtam is neki, számomra ő egy „UFO.” Ezen is jót nevetett és folytatta.

   – Igazság szerint ma már talán máshogy kezdeném el a futást, sok hibámat látom, és szerencsés vagyok, hogy mindig megúsztam apróbb sérülésekkel. De akkor kimaradt volna az a temérdek élmény, amit az utóbbi években szereztem.

   Kérdezted azt is, hogyan jön össze a terepfutás, meg a gyerekek, a művészeti alkotómunka? Talán érdekes lehet a pedagógus végzettségem, s ha úgy tetszik, éppen a fizikai igénybevétel, a futás relatív magányossága adja ehhez a munkához, a gyerekekkel való foglalkozáshoz az ellenoldalt. A művészet is megvan, csak az a fajta alkotómunka, amit megismertél, most a háttérbe szorult, de az iskola arculatának kialakítása, egyes rendezvények szín- és formavilágának megtervezése, a PR munka kielégítenek, lényegében egy brand, amit építek.

   Azt mondhatom, a kreatív energiámat jelenleg a futásba, a futásra összpontosítom.

Papp Tünde 1984. május 19-én született Komlón. Hosszúhetényben töltötte az ifjúságát. Pszichopedagógus, művészetterapeuta végzettséget szerzett az ELTE-n, emellett grafikus is. Munkahelye a kőbányai Pannonhalmi Béla Baptista Általános Iskola. Punk zenét és Cseh Tamás dalait hallgatja futás közben, kedvenc ételei közé a húsfélék tartoznak, s bár tudja, hogy nem a legjobb, de imádja a csokit. Emlékezetes étele – egy 100 mérföldes versenyen ette – a barackos, grízes tészta!

Fotók: Papp Tünde facebook oldala, Fairy:Futó+Fotó - további fotók az albumban és O.GY.