Papp Ádám, a versíró költő

Papp Ádám ifjú kőbányai költő első, Félhomályok füstjében című verseskötete – annak februári bemutatója – a hallottak alapján messze többet ér, minthogy egy szimpla tudósításban számoljak be róla. Ezért arra kértem, vállaljon egy portré interjút, melyben kitérünk a könyvére is. A kérésnek örömmel tett eleget.

„A félhomályok váltakoznak,

és minden pillanatával

előre haladva

kirajzolódik az,

ami a lényeg.

Az igaz szerelem

és a teljesség.”

(Papp Ádám)

Ültünk a KőCaféban, a falon az aktuális kiállítás képei, a csendes félhomályt és az intim csendességet a hűtők halk moraja színezte. Egy réges-régi ismerőssel beszélgettem, s alig vettem észre, hogy Ádám elkezdte a kötet, s önmaga bemutatását.

   „Papp Ádám vagyok, 24 éves, immár tizenkettedik éve kőbányai lakos, amolyan író-költőféle. A kezemben tartom az első verseskötetemet… 2016-ban jutottam erre az elhatározásra, miután 11 éves koromtól úgy 4000-5000 verset írtam már, s úgy gondoltam, ideje megmutatni, megméretni magam. Persze, ez nem egy hirtelen döntés volt, hiszen több éve van egy blogom, ahol a verseimet és egyéb gondolataimat is közzé tettem. Sokan éppen ezért azt hitték, blogger vagyok.

   A kötet a férfi-női kapcsolatokról szól, az ismerkedéstől, randevúktól kezdve, egészen a rövidebb-hosszabb párkapcsolatokon át az igaz szerelem beteljesüléséig, amelyet megelőz egy bizonyos „ön” rész, amikor az emberek leülnek magukkal szemben és letisztultan átgondolják, hogy mit is akarnak a szerelemtől, a teljességtől. Persze, ez nem csak az szerelemre igaz, hanem az életre is.”

   Ebben a rövid idézetben számomra két olyan állítás van, amely nem hagyott nyugodni. Az interjún a legfontosabbal indítottam.

   – „Költőfélének” nevezted magad a bemutatkozáson, Akkor ez talán nem is volt lényeges, bár átszaladt rajtam, hogy kötete van a srácnak és ennek ellenére kishitű, vajon miért? Aztán elolvastam a verseidet, s most már határozottan kérdezem: kishitű vagy? Miért félsz magad költőnek nevezni?

   – Alapjában véve ez egy vicces történet végeredménye. Akik engem közelebbről ismernek, akár személyesen, akár a verseimen keresztül, azt mondják rám, hogy én költő vagyok.  Én, s lehet a lelkiismeret szava is, soha nem neveztem magam így, sőt, annak ellenére, hogy nemsokára megjelenik a második kötetem is, nem használom ezt a megnevezést. Nem érzem magam még készen, nem érzem még magam a szó nemes értelmében költőnek, Inkább szeretem a versíró megnevezést. Ez még Vecsésről ered, amikor is tagja voltam az ottani kulturális központ ifjúsági színházának. A rendezőm, aki szintén ír verseket, mondta, Ádikám, te versíró vagy. Azt elfogadom, hogy a műfaj művelőjét valóban költőnek nevezik, de még idegenkedem ettől, s még a szerző is jobban hangzik nekem.

   – Elfogadom az érvelésed, már csak azért is, mert nem szeretném, ha úgy jönne ki, hogy ez bizonytalanság, álszerénység, netán kishitűség. Ellenkezőleg. Egy erős céltudatosság, egy jól megtervezett és felépített rendszert látok a törekvéseidben. Hadd bizonyítsam!

A legszebb sebek

Ha magadon akarod tudni

a legszebb sebeket,

hagyd, hogy a teljes egész

mozzanataival bántsalak.

Hagyd, hogy meztelen

bizonyosság legyek.

Fontos, hogy elmondjam,

hogy tudd, hogy hidd,

nincs titkom, csak amit te

odaadsz nekem, amit én

minden dobbanásommal őrzök

szüntelen.

Ha magadon akarod tudni

a legszebb sebeket,

engedd meg, hogy minden sebben

én a teljességemmel ott legyek.

Engedd meg, hogy végre

én álljak meg ezen imbolygásban

mint az igaz, az egyetlen egy.

   – A másik, ami megfogott és kérnék egy bővebb kifejtést, hogyan kell érteni azt „önrészt”, ami szerinted a teljesség elérésének egy feltétele. Hogyan lehet ezt mérni, hogyan viszonyul az egészhez? Mi a te önrészed?

   – Én egy olyan ember lettem, aki nagy hangsúlyt fordít az őszinteségre. Ez nem is olyan régóta igaz, a fordulópontot az jelentette, mikor „szembe találkoztam” önmagammal. Nem tudom magamat meghazudtolni, szeretem megélni a dolgokat, sokszor a nyers dolgokat, s amikor úgy adódik, ezeket meg is írom vagy el is mondom. Nincs ferdítés, szépítgetés. Nem akarok az illúziók mögé bújni! Szeretek egyenesen menni az utamon. Korábban sok mindenbe belekaptam, s hogy meg is tudjak csinálni valamit, amit elterveztem, nem mindig az igazat mondtam.

   – Igaz ez a szerelemre is? A Ha nő vagy című versedben elég keményen fogalmazol…

   – Igen, gyorsan mondom, ennek a versnek van egy férfi párja is, amiben lényegében ugyan ezek az „elvárások” szerepelnek az erősebb nemhez szólva. Ezek a gondolatok egy azóta is kedves hölgy barátommal történt beszélgetés szüleményei. A hölgy gyenge volt, siránkozott, hogy milyen rossz neki, hogy milyen sok minden nem sikerül neki. De kérdem én, ha valaki az élete egyharmadát is alig éri még el, így kell felfogni a jelenét? Jobb lesz, ha panaszkodik, ha sajnáltatja magát? Azt látom, sokan vannak, férfiak is, akik egy kisebb negatívum, nehézség után is összezuhannak, s eszükbe sem jut, hogy fel lehet állni bárhonnan! Igen ám, de ehhez számba kellene venni, mi neki a fontos. Hadd mondjak itt egy konkrétumot a kötetem kapcsán! Ha egy hölgy csalódik az imádott férfiban, vagy fordítva is igaz, akkor nem jégkrémet kell majszolni, s moziról mozira járva filmeket nézni, és közben siránkozni, hogy milyen rossz most neki. Szerintem olyan dolgokkal kell magam elfoglalni, amik a trauma előtt is a kedvenceim voltak, s örömöt okoztak. Csak azt tudom mondani, fel kell állni, bele kell nézni a tükörbe, ha kell szembe kell köpjem magam, s rajta! Ne féljünk változtatni, újra kezdeni. És mindezt azért mondom, mert velem megtörtént, hogy ki kellett másznom a gödörből.

  – Érdekes szálat pendítettél meg a színészettel. Írsz, túlnyomó részben verseket, barátkoztál a színész mesterséggel, zenéről szól a második könyved. Mindegyik forma egyedül is az önkifejezés egy hatásos eszköze. Mi hajt, hogy ennyire változatosan, ennyire sokszínűen kívánod elmondani, ki is az a 24 éves „versíró”?

  – Igazság szerint nem tudom pontosan. Nagyon egyszerre jöttek ezek a dolgok, bár a versírás elég régi. A színészet is úgy volt, hogy ifjúsági társulattal játszottam, s feltett szándékom volt, hogy Oscar-díjas színész leszek, és ezért tettem is elég sokat. A zenéhez pedig aktív muzsikálás is köt, basszusgitáros voltam két évig egy zenekarban de dobolni jobban tudtam, bár ez véletlenül derült ki, így utána már csak ezt játszottam.

   – Nem feltétlenül az önkifejezéshez tartozik, de ha már itt tartunk, mivel töltöd szívesen az idődet? Mire jut lehetőséged a munkád és a versírás mellett?

   – Szeretek focizni, elég ritkán, de néha előfordulok a sportligetben, szeretek filmeket nézni, s az utóbbi időben sokat olvasok. Megjegyzem, a kötelező olvasmányokat nemigen szerettem… Eddig ugyanis inkább megírtam a tapasztalataimat, érzéseimet, mostanában szívesen olvasom mások élményeit. Szeretek fotózni is, van egy ilyen témájú oldalam, de ne gondolj valami komolyra! A telefonnal készült képeket töltöm fel, ha van ihletem, írok melléjük valamit, de azt is szívesen veszem, ha mások mondanak róluk véleményt, bármit.

   – Kérdeznék a kötetről, annak kinézetéről. Jó kézbe venni, szép az oldalak tervezése, a tipográfia, megragadó a borító és a belívek illusztrációja. Ki tervezte a könyved?

   – Stekovics Anna az „elkövető”, őt illeti a dicséret. Úgy történt, hogy beküldtem a kiadónak a kéziratot. Ez a Colorcom kiadó, ahol jelenleg is dolgozom részmunkaidőben. Az akkori ügyfélkapcsolati referens ajánlotta Annát, ígérve, hogy a legjobbat fogja kihozni a versekből. Hát, nagyon eltalálta. Biztos vagyok benne, hogy Anna elolvasta a verseimet, megérzett ezekből valamit, s úgy készítette el a grafikákat. Hihetetlen, milyen kifejezők, mennyire jók. Hadd áruljam el, az új kötet megtervezésére is őt kértem fel, láttam már a terveket, iszonyatosan jók! 

   S ha már a borító fotóját közreadom, álljon itt mellette a címadó vers is!

Félhomályok füstjében

Csak hallgasd, 
hogy a némaságban benned dobban 
valami belőlem, 
csak nézd, ahogy átvarázsol 
egy picit mássá, 
amíg engeded, hogy 
benned e része létezzen.

Csak érezd, 

hogy e sötét nem is 
oly idegen, s nem 
a vége-lehetetlen, 
csak egy darabka, 
melybe táncod lesz 
a szín, vele minden fény, 
ahogy elképzeled.

Csak hunyd le a szemeid, 
merülj el magadban 
mellettem, 
s vessz el lüktető szívem fogva 
a félhomályok füstjében.

   Azt mondtam a KőCaféban Papp Ádám bemutatkozása után, hogy nagyon jó volt részt venni a rendezvényen, békesség, kiegyensúlyozottság uralta a kávézót, jó volt hallgatni a verseit, a fejtegetéseit a szerelemről, az általa megélt életről.

   Most pedig jó volt a beszélgetés, az őszinte kitárulkozás (hogy nem is volt olyan jó tanuló, voltak bizony kettesei is, hogy Zuglóból indult, végül egy kitérővel Kőbányán, a Széchenyi Általános Iskolában fejezte be alapfokú tanulmányait, majd a BVHSZC Semmelweis Ignác Szakképző Iskolájában érettségizett, hogy szerelme néhány hét múlva hosszabb időre jön haza Németországból, és még megannyi apró „titok”).

   Ja, és várom a második, a zenét a középpontba állító kötetet…

   Böngészem Ádám hivatalos szerzői oldalát, s egyik verse, a Nemsoká’ ott leszek című opus után írt bejegyzést: „Olvasom..., olvasom, s nem találok szavakat! Mert már mindet elhasználtad… (Bodnár Erzsébet)”  

   Nincs mit hozzá tennem.

fotó: 10kerkult.hu; Papp Ádám hivatalos oldala