Népszerűbb Erdélyben, mint itthon

Meghívó. A mosolykapukon át… Író-olvasó találkozó, kötetlen beszélgetés Bódai-Soós Judit íróval. A meghívás január 27-én kora estére szólt az Újhegyi közösségi házba. Az irodalmi est ötlete annál is inkább érdekes volt, mert nincs egy hónapja, hogy az írónő mesepályázatának eredményéről, a Kárpátok kincse c. kötetről beszélgettünk.

   A közösségi ház oldalszárnyának termében meglehetősen halovány világítás és eléggé hűvös levegő fogadott. Ám ezek az észlelések csak később jutottak el a tudatomig. Úgy bő egy óra elteltével kezdtem érezni a térdeimen a hideget. Bizonyára nem voltam ezzel egyedül, ennek ellenére a szép számú érdeklődő mégis kitartott még egy fél óráig. (Meglepett, hogy az előkészített széksorok megteltek, sőt, akadt későn jövő is.)

   Kanizsa József író, az irodalmi est ötletgazdája volt a moderátor. Nagy rutinnal, arányos időbeosztással, mutatta be Bódai-Soós Juditot. Életrajzából idézve a történéseket, a lényeges pontokon váltott át kérdezésre. Bevezetőként arra keresett választ, hogyan lesz a szekszárdi születésű bogyiszlói kislányból sikeres budapesti író, s miért szaladnak visszafelé a fák?

   Egy rövid részlet felolvasása után Judit a hallgatóság felé fordította a könyvet. – Ez az én ifjúsági regényem, a Visszafelé szaladó fák. Ebben a budapesti kislány, Juli, vonatra ül, s Bogyiszlóra utazik rokonlátogatásra. Azt tapasztalja, hogy kinézve a vonat ablakán, a síneket szegélyező fák a haladás irányával ellentétesen, azaz visszafelé szaladnak. Persze, minden nézőpont kérdése, s az sem lehetetlen, hogy az egyszerű fizikai jelenséget bárki is egy múltba utazásként értelmezze. De fontos elmondanom, hogy a hazautazáskor is fellép a jelenség, ugyanakkor más az érzelmi töltése. 

   Ezen a ponton egy korábbi, Judittal történt beszélgetésem részlete villant be, s mivel idevág, hát megosztom önökkel. Miféle dolgok történtek a gyerekkorában, amik végül is a mesék felé fordították írói tevékenységét, nem kizárva nyilván az egyéb műfajokat? – kérdeztem az írónőt. – Mindenekelőtt, nagyon sok mesét hallgattam gyerekkoromban; anyukám mondta őket. Amikor hat évesen már tudtam olvasni, kézenfekvő volt, hogy ezeket vettem elő. Hozzáteszem, a mai napig nagyon szeretek meséket olvasni. A gyermekkori élményekhez jön még egy másféle mesehallgatás is. Sokat kértem a nagyszüleimet, meséljenek az ő gyerekkorukról érdekes mindenféléket. No, hát ezeket a valódi, életszagú történeteket is úgy hallgattam, mintha „igazi” mesék lennének. Persze, ők is beszéltek boszorkányos esetekről; nekem ez egy varázslatos világ, számukra pedig az élő, realisztikus valóság volt. Például nagyapám fokhagymával a párnája alatt halt meg, s állítólag engem, mivel úgy vélték, szemmel vertek, gyufahamus vízben fürdettek. Nem véletlen, hogy az ifjúsági regényemben egy egész fejezetet felölel a boszorkányos világ. Másfelől, az ifjúsági regényem egyik célja is az volt, hogy bemutassam azt a közeget, azt a mesevilágot, ahol én éltem, felnőttem.

   Kanizsa József kérdése hozott vissza az irodalmi est valóságába. – Sokat hallottunk prózai írásairól, mi van a versekkel? Ha ír, kiknek szólnak? – érdeklődött. Judit őszintén válaszolta: a gyerekversek, mert vannak ilyenek is, „kitérő kalandozások”. Ha vers, akkor inkább felnőtteknek szóló versekről beszélhetünk. „A felnőtt versek a lelkem letargikus, néha depressziós részéből jönnek elő. De ez ne vezessen félre senkit, én alapvetően pozitív beállítottságú vagyok.” – mondta nevetve Judit. Magyarázatként visszanyúlt ifjúkora emlékeihez. „Jó közösségben éltem gyerektársaimmal, ezek az élmények megjelennek az írásaimban is. A környezetem igencsak vegyes volt, mind származásra, mind vallásra nézve. Egymás mellett élt a KISZ és tanyavilág parasztsága. Mindez nem befolyásolta a kapcsolataimat.” – idézte fel emlékeit.

   Az újabb téma az írói véna kialakulását feszegette. Judit őszinte „vallomásából” fény derült arra, hogy a falusi értékrendben a munka volt az első. Irodalmi érdeklődését ugyan eltűrték szülei, mégis arra ösztönözte édesanyja, hogy valami jóféle szakmája legyen! Magába fojtotta hát a „bűnös hajlamot”, de mégis a gimnáziumot, az érettségit választotta, majd egyetemre ment.

   Első verseit – két-három éves korából – az édesanyja írta le, és ő elszavalhatta ezeket a mikulás ünnepségeken. Középiskolásként is sokat írt, de a megmutatkozás kényszere csak hosszú idő után tört ki belőle. Öt évvel ezelőtt kezdett a nyilvánosság felé fordulni, első megjelenése 2007-ben volt, s azóta ontja az írásokat, melyek folyóiratokban, antológiákban jelentek meg eleddig itthon és külföldön. A szomszédos asztalon könyvek, folyóiratok halmaza hevert, Judit sorra mutatta fel ezeket, megemlítve, hogy melyikben milyen írása szerepel. Meglepő módon, nagyon sok műve romániai magyar kiadóknál jelent meg, de volt bőséggel olyan kiadvány is, magyar, amely folyamatosan közli írásait.

   Bódai-Soós Judit egyedi ötlete az interaktív mese. Egy adott ponton kétféle további lehetőséget vázol fel, s a gyerekek dönthetik el szavazással, melyik irányba haladjon tovább a történet. Egy másik különleges megjelenési forma az elkésett levelek sorozat. Egy hányatott sorsú levél több száz évvel a feladás után érkezik meg a címzetthez, ez adja a sorozat alapötletét, összekapcsolva a történeteket a játékos ismeretterjesztéssel. A különféle növények, állatok írnak neki levelet, bemutatva magukat ezekben.

   Kanizsa Józsi bácsi (képünk) újra felolvasást kért Judittól, verseiből hallhattunk néhányat, majd Judit egyik verse ihlette zenét hallgattunk. Az üdítő muzsika jó alapot teremtett, hogy a tervekre terelje, szerepe szerint Kanizsa – Zala szülötte – az esti menetet. A számos érdekes ötlet között a legfontosabb, hogy aláírás előtt áll a hazai Ulpius kiadóval a Tenyérke meséi sorozat megjelenéséről szóló szerződés. Szó esett még egy érdekes műfajról is, mely keretbe foglalta az író-olvasó találkozót. (Vajon ki figyelt az érkezéskor a falba mélyesztett polcokon sorakozó kicsiny papírdobozkákra?!) Judit szívesen foglalkozik az általa küzdelmesnek nevezett műfajjal, a haiku-versekkel. (A haiku a japán költészet kedvelt versformája, három soros, rendre 5, 7, 5 morával – szótaggal – a szerk. – forrás: wikipédia)

   Judit arra kért mindenkit, válasszon emlékül egyet a maga hajtogatta dobozkákból, melyek egy-egy haikut tartalmaznak. A véletlen nekem egy elgondolkodtató versikét juttatott:

„A percre váltott

élet, röpke lét csupán,

épp egy percnyi tán.”

fotó: 10kerkult.hu/OGY