Elment a polihisztor

„Az élet kommunikáció. Vajon hány kép éri el, hogy kommunikáljon és a képi eszközök elindítsák a fantáziát, az érzéseket?” Ezt mondta néhány éve a világhírű orgonaművész, Varnus Xavér édesapja, aki a minap hunyt el. Ezzel a régi interjúval emlékezünk id. Varnusz Xavérra.

„Édesapám ma este csendben meghalt. Köszönöm Istennek azt a három, szenvedések nélküli ajándék esztendőt, amelyet nagy betegsége után még együtt tölthettünk. S nektek, Barátaim, köszönöm, hogy szerettétek őt, s jók voltatok hozzá” – írta tegnap a késő esti órákban a Facebook-oldalán fia, Varnus Xavér.

   Szerkesztőségünket megdöbbentette a hír.

A 2007-ban indult közéleti hetilap, a Budapesti 7 nap akkori körzeti szerkesztője, Raffai Ferenc elfogadta a javaslatomat, hogy Varnusz Xavér és fia legyenek a lap X. kerületi mutációjában az interjú rovat első megszólalói. Mindkettőnknek erős kötődése volt a zenész-író-fotográfus mindig vidám személyiségéhez, jómagam neki köszönhetem, hogy a cikkeimet kísérő temérdek fotóból kiállítást rendezzek…

És most itt állunk csendben, megdöbbenve a sors kegyetlenségén. Elment a polihisztor, elment Kőbánya Kiváló Művésze (2008). Szerkesztőségünk a gyász és a tisztelet jeléül a Varnusz Xavérral készült interjú újraközlésével búcsúzik tőle.

Olyan vagyok, mint a zongora – három lábon élek

Varnusz Xavér arcai

„Az élet kommunikáció. Vajon hány kép éri el, hogy kommunikáljon és a képi eszközök elindítsák a fantáziát, az érzéseket?” A világhírű orgonaművész, Varnus Xavér édesapja örömmel vállalkozott egy interjúra.

   – Legutóbb Kanizsa József irodalmi estjén találkoztunk, akkor műsorvezetőként láthatta a közönség.  Az est után említette fotókiállítását. Javaslom, induljunk el innen! Hogyan lett fotóművész?

    – Fotóművész? Nem szeretem ezt a szót! Hordoz magában valami nagyképűséget. Sokan vannak olyan képmágusok, akik megcsinálnak három-négy kiállítást és már művésznek hiszik magukat. Jobb, ha csak egyszerűen fotográfusnak nevez.   

   – Időutazás című kiállításának vendégkönyve azért ettől többet enged sejtetni! Hadd idézzek belőlük: „Nagyon örülök, hogy van olyan fotográfus, akit nem ragadott el a technika, hanem megmaradt a művészet több ezer éves varázsánál, a tartalom fontosságánál.” Megfogni a pillanatot – akár tanulta, akár nem a fotózást – maga a művészet. A többi már csak technika. Egyetért ezzel?

   – Részben igen. Gyerekkoromban sokat nézegettem a régi fotóalbumokat. Izgalmas volt és ugyanakkor el is gondolkodtam: vajon mit üzennek nekem? Üzennek-e egyáltalán? Izgatott, hogy képes vagyok-e hasonló érzéseket kiváltani én is másokból. Meg tudom-e ragadni, ki tudom-e merevíteni éppen azt a pillanatot, ami mond valamit, ami üzenetet hordoz? Érdekes kísérlet, hogy tudok-e úgy láttatni egy tárgyat, egy embert, egy érzelmet, ahogy én magam látom?

   – Kísérlet? Kabdebó Lóránt professzor éppen azt állítja a kiállítás méltatásakor, hogy „Az idősebb Xavér képeinek világa ott kezdődik, ahol a látvány zárul. Láttatni akarja a láthatatlant, megéreztetni mindazt az összefüggést, amely az Univerzumot érzékelő szálakkal összeköti. A múlandóság képeibe az újjászületést csomagolja számunkra.” 

    – Hát, biztosan igaza van. Az nem baj, ha irányítják az ember figyelmét, és azért itt és most is megköszönöm a szavait, De mindentől jobb, ha az ember a saját érzéseit engedi szabadjára, ha egy alkotást nézeget.

   – Mielőtt belemerülnénk a fotózás rejtelmeibe, hadd kérdezzem zenész múltjáról, hiszen alapvetően zongoraművész.

  – Jó. Beszéljünk erről! Igen, zongorázni tanultam és a konzervatórium elvégzése után, meg közben is, ebből éltem. Emlékszem, első keresetem egy indirekt pénzszerzés volt. Katonákat szállásoltak be hozzánk ’44-ben és kevés volt a hely. A pianínót kitettük a folyosóra. Hideg volt és az egyik orosz katona fogta a fejszét, éppen belevágta a fedélbe, mikor ráordítottam, hogy „nyet, nyet, ja muzsikus!” Valami csoda folytán ez hatott, abbahagyta, rögtön odaálltam, fél lábbal a pedált próbáltam ki és egészen balra dőlve csaltam ki a hangokat. Mondott a katona valami oppojetematy-féle – szerintem – káromkodást, de felhagyott az aprítással.

   – Van hogyan tovább? Koncertek?

   – Hát persze, hogy van. Ugye, nem haragszik, ha inkább azt az oldalát mondom, ami emberpróbáló, valljuk be, néha megalázó. Hosszú ideig vendéglátóztam. No, itt aztán el kell felejteni a művészetet! Ha valaki bejön a kocsmába és leveszi a kabátját, már az egy felütés: ismerni kell a kedvenceit, hogy a hangulatához szabjad az előadást. Mert hiába tanultam meg hat számot, ha kicsit kapatosan éppen egy hetediket kért. Ha nem tudod, jön a „letolás” és akkor hiába akarsz pénzt kapni a munkádért… Nemigen csodálkoztam ilyen tapasztalatokkal, mikor a fiam egyszer csak, néhány évi tanulás után azt mondta, ő nem akar tovább zongorázni. Hát, akkor milyen hangszert választanál? Mi szeretnél lenni? – kérdeztem tőle. – Templomi orgonista – vágta rá! No, ez volt ám a lecke!

   – Apropó, ifjabb Xavér! Egy betű a különbség a nevükben. Ön sz-szel írja a vezetéknevét: Varnusz. Miért?

   – Erre egyszerű a válasz. Kanadában éltünk, és az angolszász nyelvterületen s-t írnak, de sz-t ejtenek. Xavér fiam kanadai állampolgár, meghagyta azt az írásmódot. Én maradtam a „magyarnál.” (képünkön balról: Varnus Xavér, Deák Bill Gyula, Varnusz Xavér)

   – Ha már szóba került a fia, itt kérdezek rá az irodalmi munkásságára. Szükségszerű, hogy a művész több oldaláról is megmutatkozzon?

   – Régen talán polihisztornak neveztek volna. És ez nem is áll messze a valóságtól. Előfordul, hogy a művészetek egy ága nem elegendő, hogy elmondd az érzéseidet. Akkor kell megtalálni azt, ahol kiteljesedhetsz!

   – Ehhez viszont szükséges valamilyen családi háttér. Honnan örökölte a hajlamot?

   – Talán a génekben van benne. Nagyanyám egy olyan asszony volt, aki ugyan kevés iskolát végzett, de mindenhez volt hozzáértése. Dalolt, amolyan nótafa-féle volt, táncolt, ismert minden mesét. Édesanyám, majd én is örököltem ezeket. Szükségszerű, hogy mutassam magam, hogy kifejezzem az érzéseimet. Ha nem a zenével, a fotóval, ha azzal sem, akkor az irodalommal. A fiammal közösen írtam könyvet: „Mert álom az ébredés, és ébredés a halál”, vannak cikkeim, készül az önéletrajzi könyvem is. Igazság szerint olyan vagyok, mint a zongora. Három lábon „élek”. Az első a zene, a másik a gyerekkortól az életembe szövődő fotografálás, végül az írás.

   – Önt nehéz elképzelni Kőbánya nélkül és viszont is igaz: Kőbánya sem létezik Varnusz Xavér nélkül. Kiállítás megnyitó, koncert, felolvasóest… mindenhol jelen van.

   – Köszönöm, ha így látja. Most is beszélgethettünk volna bárhol, de a Patakyba jöttünk. Ez a második otthonom. Fontos számomra! Itt egyben találok meg mindent, ami Kőbányához köt. Inspirál, ihletet ad a környezet!

fotó: 10kerkult.hu/archív