Kell-e félnünk?
Néhány nap múlva ismét egy történelmi megemlékezés áll majd az 1956-os forradalmi eseményekről szóló rendezvények középpontjában Kőbányán, az Élessaroknál. Az október 23-ai „főhajtásra” a Kőrösi Kulturális Központ színháztermében került sor.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc Magyarország népének a sztálinista terror elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, mely a XX. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákoknak az egyetemekről kiinduló békés tüntetésével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be Csepelen, november 11-én.
Vidéki városokban, például Salgótarjánban, a terror legvéreseb sortüze december 8-án dördült el, amikor is két munkástanácsi vezető kiadatását követelte a mintegy négyezer fős tömeg a Megyei Tanács épülete előtt. A mászárlás áldozatainak száma a mai napig nem ismert – olvasható az internetes forrásokban.
A kőbányai megemlékezésen Harsányi Gábor kétszeres Jászai Mari-díjas, érdemes művész mondott beszédet, majd a Pódium Színház előadásában a Mártírok, avagy a Pesti Srácok című musicalt láthatták a megemlékezés résztvevői. Írta és rendezte Harsányi Gábor.
A darab, túl azon, hogy emléket állít az elbukott 1956-os forradalom megtorlásában életüket vesztett fiataloknak, „kikacsint” napjaink néhány aktuális politikai kérdésre is. Az egyébként teljesen korrekt és a korra jellemző szóhasználat ilyenkor megváltozik, a jelenkor szlengjét alkalmazzák a párbeszédekben. Ugyanakkor megmarad ezen a szinten (Harsányi felújította, s átírta néhol az eredeti darabot) és nem kíván politikai programdráma képében tetszelegni.
A díszlet egyszerű és sokat mondó: egy kis terecskét ölelnek a házak, ez az egyetlen szín, ahol a cselekmény játszódik. Még a pribékek vallatószobája is jelképes, a rendezői bal oldalon egy íróasztallal és két székkel jelzik, hogy most éppen hol is vagyunk.
A jobb oldalon Mosel bácsi műhely-lakása áll, melynek ablakába kirakják a rádiót, melyen a forradalom lényeges híreit hallhatjuk, köztük Nagy Imre legendás beszédét is: „… Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.”
A nyitókép mozgalmas, a fiatalok – jobb híján – egymással verekednek, ami inkább harag nélküli virtus, mint komoly tartalmat hordozó adok-kapok. Simon atya, aki a környék plébánosa, avatkozik közbe, s tesz rendet közöttük.
A cselekmény bonyolításában fordulópont a lengyel egyetemista diáklány, Martina megjelenése, aki elvesztette szüleit a poznani felkelésben. Éppen akkor érkezik, mikor az indulatok a tetőponton vannak, s „perceken belül” kitörhet a forradalom. Feltett szándéka, hogy a formálódó magyar felkelést a saját lehetőségeivel segítse; politikai röpcédulákat másoltat a srácokkal, fegyverek beszerzését intézi. Munkáját Simon atya támogatja.
A fiatalok fokozatosan kialakuló központi gondolata a haza szolgálata. A többszörös szálon bonyolódó szerelmi történetek alaphelyzeteit – nevezetesen elmenjek-e az országból, mert éppen van hová emigrálni – rendre felülírja a kis csoport, immár harci közösség, tagjainak hazafiassága, az ország védelmének szándéka, felelősségvállalása, önfeláldozása. Még akkor sem mennek Nyugatra, amikor a levert forradalom után százezrek menekülnek az országból…
Ellenállnak a hatalom aljasságának (a zsarolás módszere, hogy szüleiket elfogták a pribékek, s nem riadtak vissza a kínzásuktól sem), nem válnak árulóvá, sőt, megtévesztik az elnyomók elvtelen kiszolgálóit.
Mindeközben jelen vannak a tiszta érzelmek is: szeretet, féltés, szerelem, őszinteség a másikkal szemben, a közösség fegyelmező ereje, de a mosolyra okot adó szeleburdiság sem hiányzik a kellékárból.
A misztikus-ködszürkéskék-félhomályra váltó utolsó színben a halomra gyilkolt fiatalok szellemeinek éneke hangzik el. Talán nem is tudják, hogy már meghaltak, mert egy nagyon is emberi érzésről szólnak. Elmondják, mit terveznek a ,,jövőben" és ,,nézd, mi az a fény!" és félnek…
Ha úgy tetszik, ez egy rendhagyó megemlékezés volt a sorsfordító napokról; mind Harsányi Gábor beszéde (képünk), mind a musical. Nem követték a korábbi elvárásokat, ahol a történelmi események ismertetése után kötelező a napi aktuálpolitika emlegetése. Az „azt üzente nekünk 1848., az államalapítás, stb.” – a kívánt esemény behelyettesíthető. És a jelenbe váltás után jött a migránsozás, a sorosozás, korábban a függetlenségünk, szuverenitásunk feladása az Európai Unióban, vagy a mi tudjuk és megmondjuk a helyes utat (mindegy, melyik pártot említem, mert mindegyik magáénak vindikálta a jogot, hogy ő mondja meg a tutit), újabban a keresztény indentitásunk féltése (kitől is, mitől is?) és hasonló baromságok.
Nem! Harsányi rendkívüli arányérzékkel emelte ki az 56-os események „dramaturgiai” pontjait, a hallgatóságra bízva, hogy az egyébként jól ismert történelmi eseményeket melyik szálon folytatja, hová helyez nagyobb hangsúlyt…
Harsányi Gábor beszédének külön erénye volt, hogy a helyi eseményeket jókor és jó helyen kapcsolta be a történelmi visszaemlékezésbe. Ez a mozzanat helyivé, sajátunkká tette a történéseket, érzelmileg nagységrenddel hozta közelebb akár a barikádok állítását, akár a forradalom leverésének lélekromboló hatását.
A Pódium Színház társulata, jobb szélen Harsányi Gábor
Azt írtam, rendhagyó volt a megemlékezés. Igen, mert mindazt, amit korábban a szónokok több-kevesebb hitelességgel, érzelmek nélkül tukmáltak rá a sokszor éppen csak 20-30 fős közönségre, most a beszédet követő előadásban színesen, hitelesen, bravúros színészi játékkal tették emlékezetessé a Pódium Színház művészei. A musical így vált a megemlékezés, a hősök emléke előtti főhajtás szerves részévé, nem utolsó sorban szívünkben maradó élménnyé.
cikkünkhöz képgaléria tartozik – ITT
fotó: 10kerklult.hu/OGY
