Amikor az orgona megtelik a lélekkel

A kőbányai református templomban heti rendszerességgel zajló orgona-vesperás legutóbbi koncertjén Varnus Xaver orgonaművész volt a főszereplő. Részben kőbányaisága, részben pedig a vesperás ötletgazdájaként ült az orgonájához.

Engedje meg az olvasó, hogy előre hozzam a Xaverral az istentisztelet után készült interjút. Úgy hiszem, több kérdésre is választ ad.

   – Fél füllel hallottam korábban, hogy ennek az előadási formának és szerkezetnek másfelé komoly hagyománya van, nálunk kevésbé. Honnan a példa, kitől származik az ötlet?

   – A vesperás hagyománya a XVII. századi Németországban gyökerezik, s lényegében Luther    Márton azon elképzelésére alapul, hogy az egyház elfogadta, a zene és a szó ereje azonos értékkel bír. Ettől fogva a német luteránus templomokban elfogadott lett, hogy heti egy istentiszteleten a zene volt a főszereplő, gyülekezeti éneklés és hangszeres muzsika, köztük pedig helyet kaptak a liturgikus részek, az imák, az igehirdetések. Az ötlet tehát innen származik, tudomásom szerint Magyarországon eddig ezt a formát nem szorgalmazták, a konkrét megvalósítás hozzám kapcsolódik.

   – A sorozat nyolc hónapot fog át, idén októbertől 2018. májusáig és 32 orgonaművész működik közre a vasárnaponként 17 órakor kezdődő alkalmakon. Nehéz volt-e rábírni őket, s hogyan sikerült időrendet alkotni?

   – Kiküldtem egy körimélt a vesperás tervével a magyarországi orgonistáknak, s azt kértem, írják be a csatolt excel-táblázatba, mikor szabadok? Gyakorlatilag szinte azonnal betelt a tábla, sőt – örömmel, de sajnálattal is mondom – jelentős túljelentkezés volt. Annyit jó tudni még, hogy a közreműködők között megtalálni mind a reneszánsz specialistákat, mind a barokk szerelmeseit és a ritkaságok tudóit is.

  – Néhány gondolatot felvetnék még a koncertről. A zeneszerzők közt egy visszafelé haladó idősorrendet véltem felfedezni, a közelmúlt komponistáitól ívelt az előadás Bach művei felé. Szándékos volt ez a szerkesztés? De úgy is kérdezhetem, kötelező a barokk befejezés?

   – Lényegében igen, ő egyfajta csúcs, nélküle nehéz egy koncertet elképzelni.

   – Egy darabot kiemelnék, ez a Bach korál. Hogyan működött az improvizáció? Volt-e előre megírt vázlat vagy ténylegesen a pillanat hatására alakult az alapmű?

   – Ez utóbbi. Bár ezt a koralt gyerekkorom óta ismerem, soha nem játszottam kétszer ugyanazt. Most sem. A pillanat az érzelmi, a hangulati változatok felé vitt el, mintsem a ritmikai megoldások irányába.

   Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy egy világsztár orgonált az Ihász utcában, de nem kevésbé fontos az sem, hogy az igehirdetést a legmagasabb rangú egyházi méltóság végezte. Gáncs Péter evangélikus püspök foglalta el a szószéket Szilágyi-Sándor András köszöntője után.

   Pál apostolt hozta példának a megválaszolhatatlan kérdésekre, köztük arra, hogy mikor és hogyan halunk meg, mert csak azt tudjuk, hogy egyszer bekövetkezik a halál, aki azt mondta, én tudok valamit. És azt mondja, „nem szeretném, testvéreim, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük.”

   Gyorsan kiderült, a bevezetés éppen azért szólt az élet nagy és kikerülhetetlen, szomorú kérdéséről, hogy ellenpontozhassa ezt az apostoli tanítással. E szerint azt szeretné, ha „az igéje világosságot gyújtana az elménkben, hogy tudjunk, értsünk, és a szívünkbe a szomorúság sötétje helyett felragyogna a reménység fénye.”

   A továbbiakban ezt a témát fejtette ki és világította meg több oldalról, több szempontot figyelembe véve. A végkövetkeztetés az, hogy bár nem tudunk válaszolni egy-egy kérdésre, de azt tudjuk, nem vagyunk egyedül, mert velünk van a vigasztaló Szentlélek, velünk van Jézus Krisztus, és ez erőt, reménységet ad, mert ő az, aki élővé teszi az igét, amit a szó és a zene által közvetít.

   A jegyzetekbe azt írtam fel, hogy a megszokott vagy pontosabb úgy fogalmazni, hogy a közismert orgona-hangzások (hangos, szinte egy zenekart helyettesítő telt, tömör hangzások) mellett egy teljesen másfajta hangszínt is megszólaltatott Xaver.

  Antalffy-Zsiross Dezső (XX. század elejei magyar orgonaművész) és César Franck (XIX: századi francia, romantikus zeneszerző és orgonaművész) műveiben hallhattunk oboát vagy talán töröksípot, de a „dupla” pianissimo, a már-már a hárfa-szerű, alig hallható felhangot érzékeltető finomság is jelen volt. Ugyanakkor, a virtuozitás sem hiányzott: a fő motívumot hol a balkéz, hol a jobb hozta, arról már nem is beszélve, amikor a láb volt a főszereplő: ha néhány ütemre is, de a basszus játszotta a témát, míg a kezek csak a kíséretet adták. Ez az előadásmód a Bach korál improvizációjában volt jellemző.

   (Varnus Xaver Kőbánya díszpolgára 2003., a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje 2004,,  és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje 2010. kitüntetettje -a szerk.)

***

Szerkesztőségünk első alkalommal az október 15-ei vesperásra tudott elmenni. Ekkor a kecskeméti származású Turi-Nagy János (képünk) játszott. A fiatal, jelenleg a budapesti Zeneakadémia orgonaszakos végzős hallgatója Fassang László tanítványa.

   Műsorában Mendelssohn-Bartholdy (XIX. századi német zeneszerző és orgonaművész, a német zenei romantika megalapozója) és Charles-Marie Widor (XIX. – XX. századi francia orgonaművész, édesapja magyar származású templomi orgonista) egy-egy művén kívül Bach szerzeményeket adott elő.

   Játékéban a művek szerzői előírásait megvalósítva kiváló érzékkel hozta a p - ff kontrasztokat, erőteljes a basszus hangzás. Míg az egyik Bach opusban a méltóságteljes, kimért megszólalás a mértékadó, addig a másik művében egy játékos, táncos dallamba szinte „beletrombitál” a melléktéma, helyet követelve magának, hogy később szinte egy csapásra visszacsússzon a „helyére”. Öröm volt hallgatni érett játékát.

Cikkünkhöz képgaléria tartozik a két eseményről – ITT

fotó: 10kerkult.hu/OGy

Álljon mellénk, támogassa szerkesztőségünket, hogy fejlődhessünk! Részletekért katt a képre!