Élet a bénulás után is van!
A kőbányai storke klub idei első, január 31-ei összejövetelén meglepetés várta a tagokat. Egyfelől Markovics Ferenc fotóművész kiállítását tekinthették meg, amely része volt a meglepetésnek, másrészt a jelenleg a Szent János kórházhoz tartozó, egykori Baba utcai, Budai Gyermekkórház két, ma már otthon élő gondozottja látogatta meg a stroke-osokat.
Nem mintha elkeseredett és mély letargiába esett embereknek ismertem volna meg tavaly karácsonykor a kőbányai stroke klub tagjait. Lehet, hogy az ünnep felszabadító hatással volt rájuk, lehet, hogy a nagy létszámú baráti közösség járult hozzá a jó hangulathoz, az biztos, táncoltak, beszélgettek, tréfálkoztak. Nehezen hihetnők, hogy ne életvidám, egészséges embereknek gondolta volna őket bárki idegen!
Mindezek után kérdezhetik, akkor miért volt szükség az idei első klubnapon egy nagyon megható, ugyanakkor megrázó, mélyen a lélekbe markoló emberi sorsokkal sokkolni a klub tagjait? Mielőtt a kérdésre válaszolnánk, néhány szóval bemutatjuk a klubot és a klubnap vendégeit!
A klub
„Mi, a Bajcsy-Zsilinszky Kórház Stroke Klubja vagyunk, 2010. december 6-án alakultunk meg. Azok a betegek tartoznak hozzánk egyfelől, akik agyi érkatasztrófát szenvedtek el, s a rehabilitációs folyamat részesei, másrészt, akik meg akarják előzni a betegséget, s a harmadik csoport azokból áll, akik még nem kaptak stroke-ot” – avatta be a részletekbe a vendégeket Kiss Judit pszichológus, a klub egyik alapítója.
A klub havonta egyszer jön össze, egy előre kidolgozott témában tart valamely specialista előadást. Igyekeznek minden alkalomra különleges vendégeket is meghívni.
A díszvendég
Markovics Ferenc Balázs-Béla díjas fotóművész, érdemes művész (képünkön balra). Kiállításának témája a gyermekparalízis-járvány (1957,1959) légzésbénult áldozatainak különös világa. 2011 októberében a
Meglepetés vendégek
Fazekasné Erdélyi Ilona és Mozgainé Palotár Mária. Mindketten vastüdőben éltek, a Baba utcai ház lakói voltak. Nemcsak állapotuk különleges, de jól ismertek a szájjal festett képeik is. Mindketten ösztöndíjasai a Liechtensteinben 1956-ban bejegyzett Szájjal és Lábbal Festők Világszövetségének (VDMFK).
Lutas Éva főnővér, a Szent János kórház Légzésrehabilitációs osztályának dolgozója immár több mint 20 éve.
A példa
A bemutatás után a klubnapot vezető Kiss Judit feloldotta a titkot, hogy miért is éppen ők a vendégek. Alapvetően két dolog miatt. Az egyik, hogy ők is átestek egy rehabilitációs folyamaton, a másik pedig az, hogy betegségük, korlátaik ellenére teljes életet élnek! Ehhez a két alapgondolathoz kapcsolódtak a meghívottak előadásai.
Markovics Ferenc arról beszélt, hogyan kezdődött el a betegek fotózása, miként fogadták őt bizalmukba oly annyira, hogy egy idő után már maguk kérték, fényképezze le őket! Elmesélt egy kedves történetet arról, hogy a gyermekparalízis megbénította ugyan a végtagokat, de az értelmet nem ölte ki az emberből. Történt, hogy egy épületfotózáshoz kiküldött kosaras tűzoltó autót nem tudták kitámasztani előírás szerint a meredek utcában. Erre az egyik beteg húsz évre visszamenőleg felsorolta a tűzoltóknak, hogy milyen típusú, milyen műszaki jellemzőkkel bíró gépkocsik vannak, amelyek képesek lettek volna ezt a feladatot megoldani.
Elmondta, azt tapasztalta, a vastüdőhöz kötött embereknek nem arra volt szükségük, hogy „orrlógató, busongó emberek” vegyék őket körül! Attól érezték magukat egyenrangúnak, hogy ugyanúgy kezelik őket, mint bárki mást!
Lutas Éva (fenti kép) azt arról mesélt, mi az a vastüdő, miért kellett alkalmazni? A vastüdő egy negatív nyomású gép, s azok légzését hivatott segíteni, akik nem tudnak önmaguktól lélegezni, mert a betegség következtében megbénultak a lélegeztető izmaik. Elmondta azt is, hogy milyen életük volt azoknak a gyerekeknek, akik szinte ki sem mozdulhattak a szobájukból. A gyerekek lassan felnőttek, s az őket ápoló kórházi személyzettel szinte családtagi viszony fejlődött ki. A gondos ápolás, a légzésrehabilitáció sokakon segített, erre legjobb példa a két hölgyvendég. Mindketten férjhez mentek, házasságuk a betegségük ideje alatt köttetett.
Ilona (jobbra) és Marika (balra) őszintén beszéltek arról, hogyan tudnak immár gépi segítséggel, vastüdő nélkül lélegezni, élni. A szerkezet a tolókocsira van szerelve, de így is huszonnégy órás figyelem kell, hogy a levegőt biztosító kanül ne csússzon ki. „Mindezek nehézségek ellenére, kérem, nézzék meg ezeket a hölgyeket! – mondta Kiss Judit – a hölgyek szépen ki vannak sminkelve, nem holmi melegítőben, szabadidő ruhában vannak, hanem csinosan öltöztek fel, még a takaró alatt is! És, kedves stroke-osok! Ez a legfontosabb, amiért meghívtuk a vendégeinket! Hogy példáját tudják adni annak, hogy kezek nélkül – utalt Kormos Lászlóra – tolószékhez kötve is lehet teljes értékű életet élni! Ez a példa nekünk, akik agyvérzés következtében vagyunk kénytelenek újra kezdeni az életünket! Mert élet a bénulás után is van!” (a fotón bal oldalon konferál Kiss Judit, a férjek között Kormos László áll)
A klubnap újítása, hogy a Bajcsy kórház dietetikusai Imre Etelka vezetésével táplálkozási tanácsokkal látták el a tagokat. Az előadáson túl speciális, az állapotuknak megfelelő étrendeket, ételeket ismertettek, sőt, egy kis kóstolóval kézzelfoghatóvá tették az ajánlásokat. A jövőben minden klubnapon sor kerül majd hasonló előadásra.
fotó: 10kerkult.hu/OGY
