AD-blacklist1

2011
szep.
11

Utazás a jobb felső hatos körül

fog1Egyik intézményből ki, a másikba be. De hiába, a szenvedő pácienst egyik kórház sem látja el, mert tulajdonképpen nincs is életveszélyben. Hogy neki azért fáj valamije, az nem számít. Látlelet a hazai egészségügyről.

 

Előszó – Az alábbi tanulságos sztori néhány éve esett meg, de ismerve a hazai egészségügyi viszonyokat, akár tegnap is történhetett volna. Hogy ne legyen bántódása senkinek a szereplőket betűk helyettesítik.


Sokfelől sokfélét hallani arról, hogy milyen is a magyar egészségügy valódi állapota. Ezeket vagy elhisszük, vagy nem. Igazából addig nem fogadjuk el a mendemondákat, amíg önmagunk nem szembesülünk a közeggel. Én magam nem hiszem, hogy ne lehetne barátságosabbá változtatni a mégoly siralmas körülményeket is. Megvannak az apró cselek, gesztusok, amivel jobbá lehetne tenni. Mármint a beteg/panaszos számára jobbá.


Szóval, a személyes tapasztalat. Mivel már régóta fájt a fogam, kénytelen voltam elmenni egy nem kórházi, nem SZTK-s, hanem magán fogorvoshoz, a megszokott és a bizalmamba fogadott szakemberhez. A bizalom kiváltképp egy fogorvosnál fontos szegmens: nem mindegy ki turkál bennem! Minden a szokásos mentetrend szerint zajlott: székbe be, érzéstelenítő a megfelelő helyre, jobb felső hatos törött fog ki, székből ki, fizetés, rendelőből el. Hogy egy kicsit furcsa mellékhatás keletkezett – a fogmosást követő öblögetés után a víz egy része az orromon jött ki –, és ezt értetlenkedve fogadtam, arra az volt a felelet: „semmi gond, ez természetes, a lyuk, amit ott van, egyszer csak beheged”. Ha egy orvos mondja… Miért ne hinnék neki?
És tényleg: egy idő után megszűnt a „szivárgás”.


fog2A beavatkozás után kb. két hónnappal azt vettem észre, hogy a lyuk helyén valami furcsa képződmény kezdett nőni. Eleinte napról napra, majd óráról órára lett egyre nagyobb. Már-már pingponglabda nagyságúra terebélyesedett. Ez volt a pont, amikor muszáj volt belevetni magam a nagy magyar állami egészségügybe.
Csütörtök este, 22 óra. Irány az „A” klinika. Mert hát berögzült ismereteim szerint ez az a hely, ahol este mindig van ügyelet. Van, csak kizárólag fogászati, nem szájsebészeti. Mindez bő egyórai várakozás után, már a doktornő vizsgálódása alkalmával derült ki. Az én problémámmal ő nem tudott foglalkozni, mert az szájsebészeti ellátást igényel. Az, hogy fájt meg zavart a számban lévő „csomag”, nem nagyon érdekelte. Az „Akkor most mit csináljak, hova menjek?” kérdésre annyit felelt, hogy „Jöjjön vissza reggel ugyanide, az ambulanciára!”.
Gyanítottam, a városban kell lennie valami rendes szájsebészeti ügyeletnek, s rövid telefonos nyomozás után kiderült, hogy bizony van. A „B” kórházban. Nosza, taxiba be, irány az intézmény.
Ott a jóságos portás bácsi furán nézett rám, kis híján kérdőre vont, hogy éjnek idején mi a fenét keresek a kórházban, mi a francnak zavarom a tévézésben, de nagy kegyesen volt szíves eligazítani.
Már bőven elmúlt éjfél, amikor az ügyeleti épületben a felcsengetés után kb. negyed órával, elég kényelmes tempóban lebattyogott az orvos. Tekintete beszédes volt, mint a portásé: „mi a túrónak mertem őt ilyenkor zavarni”. Azért belekezdett a vizsgálatba. Nézte az ominózus részt jobbról, balról, nagyokat csodálkozott, aztán egyszer csak közölte: „Ezzel nem tudok mit kezdeni, mivel kórházi ellátást igényel.” Hát – gondoltam magamban – nem ott vagyunk? Minek van ügyelet, ha ott nem csinál az ügyeletes orvos semmit? Jómagam tudtam, hogy azt a valamit ki kellene szedni. Valószínűleg a doki is tudta, ez a jó megoldás. De talán túl macerásnak, időigényesnek látta. Így inkább a vizsgálati lapra azt írta, hogy „akut ellátást nem igényel” (én ezt azért másképp gondoltam és éreztem), és „keresse fel a területileg illetékes szájsebészeti rendelőt”. Ennyit az éjszakai ügyeletről. Az, hogy közben az a darab a számban nőtt, csak engem érdekelt.


Nem volt mit tenni, péntek reggel 8 órára irány az „A” klinika. Megint. Hátha történik valami. Éjszaka ugyanis kifakadt a „labda”, tehát ezzel már csak kell kezdeni valamit. Rövid helyzetjelentés és vizsgálat után közli az ottani orvos, hogy ő sem tud vele mit kezdeni, ezzel kórházba kell mennem. Bravó. Hiába röntgeneztetett meg, hiába nézett meg, még csak azt sem közölte, hogy pontosan mi is a bajom. Mitől van „az” ott. Talán jogom volna tudni. Vagy mégsem? Ez az orvos is a munka könnyebbik végét fogta meg: beutalót írt a „C” kórházba.
Még aznap (péntek) délelőtt nyomulás a „C” kórházba. Úgy fél óra várakozás után behívtak az ambulanciára. Az orvos itt is nagyokat nézett, majd megállapította, hogy ezt bizony csak műtéttel lehet eltávolítani. Hurrá! – lesz, ami lesz, befekszek. Csak szedjék már ki végre! Aztán szembesültem a rideg valósággal: „Beírom hétfő reggelre, műtétre, jó?” – tette fel a költői kérdést a doktor. Ha jó, ha nem jó, ez van. Merjek bármit is kérni, mondani ezután? Persze a diagnózis itt sem derül ki… Mindegy: a beteg menjen el nyugodtan hétvégére, nem számít, ha közben rossz a közérzete, ha időnként fáj a szája. Nincs életveszélyben, tehát sürgősségi ellátásra sincs szüksége. Na, leesett a húszfilléres! Ez a hazai egészségügyi rendszer lényege: ha nincs életveszély, nem kell beavatkozni! Avagy: nyugodtan lehet a pácienssel szórakozni!


fog3Mivel rettentően zavart az a „gombóc”, tettem még egy kísérletet. Máshol. A „D” klinika fül-orr-gégészetén. Az egyik rokonom révén volt egy kis protekcióm, ezért fogadtak itt. (Elképesztő!) Aztán a helyi orvos is konstatálta azt, mint korábban más kollégái: ez így nem maradhat. Ő bizony leszedi a csökevényt. És leszedte. Nem ment könnyen, beleizzadt, de azért leszedte. Nekem meg volt egy nyugodt hétvégém.
Hétfő reggel, 7.30, „C” kórház. Jöttem a műtétre. Az orvosnak röviden vázoltam az előző nap eseményeit, majd – kis szakmai féltékenységgel a hangjában – mondta, hogy bizony a kolléga a kelleténél nagyobb lyukat hasított a számba. De könyörögöm: a kálváriám során ő volt az első orvos, aki legalább próbált gyógyítani! Erre meg szapulja… Éljen az orvosi összetartás! Ettől függetlenül szükség volt a műtétre. Végre kiderült, mi is okozta szenvedésem: egy gyökérdarab benn ragadt a foghúzás után, s ez begyulladt. A foghúzás után keletkezett lyukat elvileg a fogorvosnak kellett volna bevarrnia. Szuper! Öt nap kellett hozzá, hogy ez is világos legyen! A műtét egyébként sikerült: gyökérdarab kibányászva, vágás bevarrva, íny kipótolva.


A jobb felső hatos tanulságait összegezve bukkantam rá a hippokratészi esküre, annak is egy találó részletére. „Tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami ártana nekik.” – mondta a nagy hellén tanító. Van olyan szakember itthon, aki e szerint cselekszik?