Astellas-díj - az Év orvosa 2011

A Kőbányai Stroke Klub idei első, januári összejövetelén találkoztam egy nívós kivitelű kérdőívvel. A felvezető részben elmondták, az Év orvosa pályázat kibővült, az Astellas-díj elismerést a betegek és a szakma együttes jelölése alapján adományozzák. A Művészetek Palotájában, február 8-án átadott díj kapcsán beszélgettünk Dr. Lippai Zoltán főorvossal.

   Lippai doktor egy pontosítást kért a 10kerkult.hu gratulációja után. – Először is, azt kell tudni, hogy ezt a díjat több kategóriában pályáztatják és több fokozata van. Én a rehabilitáció és krónikus ellátás kategóriában végeztem a második helyen a szakmai döntőben – magyarázta. Közbevetettem, nem valószínű, hogy azok a betegek, akik a stroke utáni rehabilitáció különféle formáiban részt vesznek, nagy különbséget tesznek első vagy második hely között. Ők azt látják, hogy a velük foglalkozó orvos munkáját – figyelembe véve a véleményüket is – a szakma elismerte! Ez az álláspont elfogadható volt; a finomításokra meg úgy is sort kerítünk még ezen írásban.

   Egy díj, egy elismerés elnyeréséhez hosszú út vezet, s vannak gyógyítók, akikről csodálattal beszélnek betegeik, mégsem részesülnek hasonlóban, mint Lippai doktor. Az, hogy valaki az orvosi pálya mellett tesz hitet, többnyire egy súlyos betegségből történő felépülés hatására történhet, de a családi háttér, egy esetleges tradíció folytatása is döntő lehet a pályaválasztásban. Az elméleti fejtegetést mosolyogva hallgatta a főorvos úr, majd egy ponton közbeszólt. – Nálam egy másfajta körülmény terelgetett az orvosi pálya felé. Fényeslitkén, egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kisközségben nevelkedtem. Abban az időben nagyon jó volt gyereknek lenni, s felnőni. A családok, a szomszédok gyakran összefogtak, bármilyen nagy munka volt, mentek egymásnak segíteni. Mi, kicsi gyerekek pedig velük tartottunk, lett légyen az disznóölés, tengeritörés vagy almaszedés. Követtük a mintát, s mivel ezekben a munkálatokban nekünk is megvolt a magunk házi feladata, nyolcan-tízen összefogtunk, s így teljesítettük a penzumot. A játék csak ez után következett. Szerettem a természetet, az állatokat, a nagyapám még a népi gyógymódokat is tudta, ha kellett gyógyított is. A másik oldalról, a családunkban csak a keresztapám volt orvos. Hazudnék, ha azt állítanám, ez a tény nem befolyásolt. De volt egy érdekes tulajdonságom, képességem: meg tudtam hallgatni az embereket. Érdekelt mindaz, amit megosztottak velem. Mikor tíz éves koromban megkérdezték az általános iskolában, mi akarok lenni felnőtt koromban, azt válaszoltam orvos!

   Az elhatározás – ma már tudjuk – tartós és egy életre szóló volt. Lippai doktor úr múltidézéséből azonban más érdekességre is fény derült. A rácsodálkozás, a meg-és beleérzés képessége, az a bizonyos mások meghallgatása már az általános iskolában megjelent. Szinte vonzotta magához a társait, akik bármilyen problémával megkeresték. A kisvárdai Bessenyei György Gimnáziumban sem volt ez másként, sőt, miután meghallgatta társait, ő maga is kezdeményezett. – Valami bajod van, meséld el! – mondtam nekik. Azt kérdezték, honnan tudod, hogy bánt valami? Nem tudtam, de látszott rajtuk. Felismertem a mozdulataikból, mondhatnám, rájuk volt írva – magyarázta széles gesztusokkal Lippai doktor.

   Nem tiltakozott, amikor ezt a képességét a metakommunikáció egyfajta ösztönös megjelenéseként értelmeztem. Sőt, hozzátette, hogy rövidlátóként – a szemüvege valóban eléggé vastag lencséjű – olyan részleteket is meg kellett figyelnie, ráadásul jó közelről, amire másoknak nem volt szüksége. Ezzel a bizonytalanságot kellett kiszűrnie! – Sose felejtem el, egyetemista koromban azt találgattuk a társaimmal, hogy mikor idegen jött, ki lehet az, honnan jön, miféle ember vajon? Én mindig eltaláltam, ki is az illető. Nem értették, így elmagyaráztam nekik, hogy a járásából, a kéztartásából, a mozdulataiból ki tudom következtetni. Megfigyelek, következtetek. Ennyi a titok nyitja, élek egy adottságommal – igazította meg a szemüvegét.

  Ezen a ponton nem lehetett kihagyni a kérdést, hogy a betegeinél csak ráhagyatkozik e képességére vagy tudatosan is alkalmazza? Netán ezen keresztül képes egy szorosabb orvos-beteg kapcsolatot, bizalmi viszonyt létrehozni? – Úgy érzem, hogy a betegek elfogadnak, s ebben valahol ott van mindaz, amiről eddig beszéltem – gondolkodott el egy pillanatra. – Meglepődnek, amikor nagyon alaposan kikérdezem őket. Pontosabban, igyekszem beszélgetni velük. El sem hiszi, hogy egy mosoly, egy biztató szó milyen gyorsan hoz eredményt! Megnyílnak, sokszor olyat is megtudok így, amiről talán nem is esne szó, de a kell a diagnózishoz. Kiderül, hogy adott esetben nem is szervi elváltozásról van szó, hanem idegi háttere van. Ekkor kapcsolódik be a munkába a pszichológus, s együtt csodákat lehet művelni. Sok esetet oldottunk meg a lélekgyógyász kollégámmal Kisvárdán. – Meg szerintem itt, Kőbányán is valami hasonló történik, ha azt veszem alapul, amit a stroke klub összejövetelein eleddig láttam – igyekeztem egy kicsit a konkrét esemény felé terelgetni a díjazottat. Lippai főorvos – szerényen – arról mesélt, hogy a klub egy sajátos képződmény. Nem vitás, ő a lelki atyja, a háttér, de a motor Kiss Judit pszichológus (képünkön jobbra). Óriási eredmény, hogy a betegek megértették a betegség lényegét. Leszoktak vagy nagy mértékben csökkentették a dohányzást, az alkoholfogyasztást, vigyáznak a táplálkozásukra. Elérték, hogy a betegek képesek lettek kapcsolatokat kiépíteni, kialakultak a kisebb-nagyobb baráti körök, együtt járnak kirándulni. Elérték, hogy a betegek fontosnak tartják a kontroll vizsgálatot, megelőzendő egy újabb agyi érkatasztrófát. – Sőt, egymásnak adnak jó tanácsokat, sokszor úgy, hogy bejönnek ide hozzánk, s a rehabilitáció első fázisában lévőknek magyarázzák el, hogy betegségük egy-egy fázisát hogyan kezeljék - idézte fel tapasztalatait a főorvos. 

   A díj átadása névre szólóan, zárt körben történik. Éppen ezért érdekes, kivel osztotta meg elsőként a jó hírt? – Aki jelen volt, láthatta, hallhatta. Először a család tudta meg, majd természetesen, a kollégák is. A család talán többet lát a díj mögött, mint a kollégák. Ők azt is látják, amikor fáradtan megyek haza, amikor nem tudom a betegem sorsát a kórházban hagyni…

fotó: 10kerkult.hu/OGY 

Az Astellas Pharma Kft. a kiemelkedő szakmai és emberi teljesítmények széleskörű társadalmi és szakmai elismerését célul tűzve, 2006-ban Astellas-díj elnevezéssel rangos díjat alapított, amelynek odaítélésével évről-évre a legnagyszerűbb orvosokat és szakdolgozókat kívánja elismerni. A 2011-es Év Orvosa pályázat egyik újdonsága, hogy az elmúlt években megszokott és nagy népszerűségnek örvendő betegtörténetekkel való jelölés mellett idén már a szakma tiszteletét és elismerését egyaránt fémjelző szakmai jelölésekre is lehetőség nyílt. A pályázatra 5 orvosszakmai kategóriában (alapellátás, orvosi diagnosztikai szakterületek, sebészeti jellegű orvosi szakterületek, konzervatív orvosi szakterületek, valamint a rehabilitáció és krónikus ellátás szakterület) összesen 62 felterjesztés érkezett. A díjazás ajánlás útján történik; azok ajánlhatnak, akik már voltak díjazva. Lippai doktort dr. Szabadka Hajnalka, a Bajcsy kórház tudományos orvosigazgató-helyettese jelölte.

Az idei díjátadón a Fővárosi Bajcsy-Zsilinszky Kórház és Rendelőintézet Urológiai Osztály orvosa, dr. Saál Mária főorvos a konzervatív terápia kategóriában nyert Astellas-díjat.

A jelöltek méltatását (abc rendben) ITT tekinthetik meg.