Királyilakosztályba… Király, Királyné és Őrök 

E. Szabó Margit alkotása  

 fotó: Oszvald György

  Köszi, most nem

A fotó a 2017. évi tavaszi Nagy Sportágválasztón készült

 fotó: Oszvald György 

Riczu Sára: Éld meg!

   Régen szerettem a szertornát. Úgy igazából. Nem csak nézni, hanem csinálni is. Az iskolámban külön edzésre is jártam; azonban egy nap az egész osztály előtt leestem a korlátról. Rosszul érkeztem és kiment a bokám, valamint eltörtem a csuklóm. Utána mindig összesúgtak mögöttem…

   Soha többet nem érintettem meg tornaszert. Ami a legdühítőbb volt az egészben az az, hogy magamra voltam mérges. Meg a tanárnőre. Mindketten tudtuk, hogy még nem tökéletes az a mozdulat, mégis bemutattatta velem.

   Azóta félek. Mintha egy láthatatlan fal lenne köztem és a szerek között. Valami, ami távol tart tőlük, ami megfékez. Olyan erős, hogy nem tudok tenni ellene. Valamikor voltam valaki. Valaki, aki nagyon jó volt valamiben. Valamikor. És ez már elmúlt. Én már sosem leszek az a lány, akire a fiúk felnéznek, mikor három méterre a földtől szaltót ugrik. Sosem fognak már rám emlékezni. Csak egy lány voltam, aki jó volt a sportban, aki erősebb volt a legtöbb fiúnál, aki szerette azt, amit csinált.

   A balesetet követő évben iskolát váltottam. Sokkal jobb volt így, hiszen senki nem tudta, milyen remek voltam régen. Nem is mondtam nekik. A tornaórákra, amikor szertornáról volt szó, mindig béna kifogásokat kerestem… Nyújtani viszont azóta is nyújtok, tehát igencsak hajlékony vagyok. Az egyik órán, amikor kosárlabdáznunk kellett volna, a tanár úr kihozatta a srácokkal a szőnyeget, a gerendát és a korlátot. A szekrényt később cipelték ki. Megijedtem, hiszen nem volt felmentésem, a többi kifogást pedig már sokszor ellőttem az elmúlt időszakban. Nem tudtam mit kitalálni. Szerencsémre az óra első fele erősítéssel és nyújtással telt. Éppen spárgában ültem, mikor a tanár úr a régi sportomról érdeklődött. Hazudnom kellett. Azt mondtam, kiskoromban balettoztam, és azóta hajlékony vagyok. Láttam, hogy nem hiszi el, de nem faggatott tovább.

   Aztán kezdtük a valós tornát. Gerendán és szekrényen bénának mutatkoztam. Mindent igyekeztem elrontani, de sajnos még így is jobban ment, mint a többieknek. Aztán a szőnyegre kerültem. Bukfencezni és cigánykerekezni kellett. A többieknek… Engem félrehívott a tanár úr, megkért, hogy próbáljam meg a kézenátfordulást. Eljátszottam, hogy nem tudom mi az, tehát annyi időt nyertem, míg elmagyarázta. Egyébként 10 éves korom óta tudom ezt az elemet. Sikerült végrehajtanom. Aztán egyre többet kért; már a szuplénál tartottunk. Azt mondta, hogy előképzettség nélküli diákja még nem volt soha ilyen tehetséges. Nem vallottam be semmit még ekkor sem. Nem akartam, hogy tudja. Én nem tudom többé megérinteni a korlátot, pedig régen az volt a kedvencem. Egy hét múlva közölte, hogy mivel midig kerültem a korlátot szeretné, ha megpróbálnám. Bár tiltakoztam, ő odaállított és felparancsolt a szerre. Csak álltam a korlát előtt és azt az egy másodpercet láttam, mikor leestem és a földön feküdtem. Szinte újra éreztem a szégyent és a fájdalmat. Aztán hátul megszólalt valaki: Hajrá, meg tudod csinálni!

   És akkor… Ugrottam és elkaptam a korlátot és pörögni kezdtem. Csináltam egy jagert és tripla hátra szaltóval érkeztem le. Amikor elengedtem a korlátot, ugyanazt éreztem, amit régen. Olyan érzés, mintha a korlát a harmadik karom lenne. A levegőben való pörgésnél éreztem, ahogy hasítom a levegőt, szinte láttam a többiek döbbent tekintetét.

   És igen! Újra az voltam, aki; és nem féltem többé. Igen! Kiléptem a komfortzónámból; abból, ami a baleset után keletkezett, ami megóvott a külvilágtól, de elvette tőlem azt az egy dolgot, amit világ életemben szerettem. A szertornát. Azóta sem tudom abbahagyni. Legszívesebben minden nap két-három órát töltenék el a levegőben való pörgéssel és mosolyognék, nem is, vigyorognék, mert megcsináltam, mert képes vagyok rá, mert a félelem többé nem szab határt a tetteimnek, az akaratomnak! És legfőképpen nem korlátoz abban, hogy érezzem, mennyire hatalmas, tudó és érző ember vagyok.

Az írás a 2017.évi Richter Terézanyu pályázaton az Őstehetség Díjban részesölt